Blankets – A nagy első alkalmak

A Blankets az egyik legőszintébb, leghitelesebb és legszebb történet, amit valaha elmeséltek a felnőtté válásról. A rekord hosszúságú, csaknem 600 oldalra rúgó képregény (egész pontosan: Graphic Novel) a Good-Bye, Chunky Rice-szal befutott Craig Thompson erősen önéletrajzi ihletésű munkája, amit a szakma nem is mulasztott el díjesőben fürdetni (többek közt két Eisnert is bezsebelt). A kilenc fejezetre osztott könyv egy kisfiú felnőtté válásának folyamatáról szól, amit – akárcsak mindannyiunk esetében – szülei, első szerelme, iskolai élményei, és a tinédzserlét rögös útján ráerőltetett ideológiák formálnak. Mindez (nyilvánvaló, hogy részben a való életből vett eseményeknek köszönhetően) olyan természetességgel és autentikussággal jelenik meg, hogy aligha van férfi a civilizált Földön, aki ne ismerne magára a főszereplő egy-egy momentumát látva, vagy ne repítené vissza képzeletben egy-egy képregénybeli szituáció boldog-boldogtalan gyermek-, illetve tinédzserkorába.

Craig egy roppant szigorú apa, egy mélyen vallásos anya, egy vele egy ágyban alvó kistestvér, Phil, és gúnyolódó iskolatársak társaságában tölti gyermekkorát, aminek nagy részét kudarcok, frusztrációk, nagy boldogtalanságok és aprócska örömök jellemzik. Aztán később, egy keresztény téli táborban találkozik Vele, vagyis Rainával, és a világ hirtelen megtelik reménnyel, izgatottsággal, szépséggel és várakozással. A két fiatal közt szerelem szövődik, és a könyv innentől kezdve kettejük kapcsoltára koncentrálva tesz hol megható, hol megríkató, de mindig mélységesen emberi körutazást a tinédzserlét örömeinek és bánatainak élénk világában.

Thompson elmondása szerint a képregény egy egyszerű ötletből született: milyen érzés először együttaludni valakivel? És a Blanketsben az író-rajzoló elementáris erővel ragadja meg ezeket a felejthetetlen eseményeket, az „elsőket”, amik örök életre beleégnek az ember emlékezetébe. Az óvatos közeledések és tapogatózások, a tiszta, ártatlan, naiv szerelem, és persze annak a Föld minden csodájával felérő beteljesülése megannyi csúcsponttal szolgál, amiket természetesen Craig szemszögéből figyelhetünk meg. Végig az ő egyéni perspektívája uralkodik, „körülötte forog a világ”, és Rainát is csak az ő szemein keresztül ismerjük. Ez egy szubjektív narrációval kísért történetnél teljesen normális, sőt, szükséges (ha egy sztorit a főszereplő mesél el, nem nyerhetünk bepillantást más karakterek gondolataiba), de itt mégis többről van szó az abból adódó szabályok betartásánál. Thompson ugyanis ügyesen rájátszik azokra, és egyrészt a főszereplő érzelmeihez híven álomszerűen szépnek, tisztának, már-már költőien angyalinak ábrázolja Rainát (szemei sokszor csukottak, vagy alig nyitottak, szája szélén mindig mosoly bujkál, arca teljesen kisimult) másrészt pedig a lány döntései, miértjei, érzései és motivációi csak annyira nyilvánvalóak, amennyire Craig számára ő maga nyilvánvalóvá teszi azokat.

Utóbbi, a bizonytalanság és a megválaszolatlan kérdések forrásaként nagyban hozzájárul a történet realisztikusságához. Dúl a szerelem, minden gyönyörű és reménnyel teli, egyik nap még „szeretlek”, másik nap pedig szinte minden átmenet nélkül jön a „nem folytathatjuk tovább”. Az álom véget ér, a világ darabjaira hullik, az elolvadt, egykor tiszta és fehér hó helyén maradt kellemetlen lucsok a szerelem elmúlásának gyönyörűen szívszorító metaforájává válik. Majd következik a feldolgozás, a lezárás, a továbblépés, és végül a gyermekkor elhagyása, a felnőtté válás, melynek kényszerű döntései (az életről, a jövőről, a hovatartozásról) szétzúzzák a gyermeki évek egyszerűségét.

Bár a Blankets története egyértelműen Craig és Raina szerelmi kapcsolatára van felfűzve, hiba volna azt állítani, hogy nincs benne más említésre méltó dolog – épp ellenkezőleg. Thompson a képregény témáját minden létező aspektusból megvizsgálja, és a szerelmi szál mellett ezek közül az egyik legizgalmasabb és legjobban kivitelezett a gyerekek és a felnőttek világának visszafogott, mégis erőteljes ütköztetése. Ennek legszebb példája az a jelenet, amelyben a testvérek „repülő szikrákat” figyelnek meg a szobájukban, amiket képzelőerejüknek hála nem is haboznak élettel felruházni – míg anyjuk el nem magyarázza nekik, hogy ez pusztán statikus elektromosság, szándékolatlan kegyetlenséggel semmisítve meg a fiúk egy apró, saját kis csodáját. S miközben Thompson roppant következetességgel, lépten-nyomon képi és szövegi metaforákkal utal a gyermekkor fokozatos elmúlására (a környezeten, valláson, időjáráson és még sok egyében keresztül), azt is érzékelteti, hogy mi történik majd, ha ez a folyamat befejeződik. A képregény felnőtt karakterei ugyanis mind jellegzetes problémákkal küszködnek: boldogtalan házasság, válás, stressz, gyógyszerfüggőség, vallási begubózás, és már akkor is szerencsésnek mondhatják magukat, ha rájönnek, hogy hol rontották el életüket – még ha túl későn is.

Említésre méltók még azok, a cselekmény menetéből a gyermekkorba rendre visszatérő flashbackek, amik erőteljes hangulati elemekként fokozzák az összhatást, és a karaktereket is plusz élettel töltik meg. Ilyenek a nagyszerűen bemutatott kapcsolattal egymáshoz fűzött testvérek fantáziadús játékai házon belül (az ágy egy csónak a viharos tengeren) és kívül (osonás a jeges hó felszínén, anélkül, hogy elsüppednének benne), a már-már fanatizmusba hajló vallási megrögzöttség sulykolása a tanácstalan fiatalokba, vagy a rekkenő nyári hőség és a dermesztő téli hideg napjainak ábrázolása. És nem mehetünk el a mellékszereplők kidolgozottsága mellett sem: mindenki, aki pár panelnél többet szerepel a képregényben, igazi egyéniség, egy-két látványosan jól megírt, és pár finoman, szinte észrevétlenül meghúzott jellemvonással: ezek a karakterek olyannyira élettel telik, hogy az olvasó nem is csodálkozna rajta, ha hirtelen kilépnének az oldalakról.

De miért is akarnának elhagyni a valóságért cserébe egy ilyen szárnyaló fantáziával és hozzáértéssel megrajzolt világot? Thomspon minimalista stílusa tökéletesen alkalmas arra, hogy egy kamasz szemein keresztül láttassa a világot (ld. Raina már említett megjelenítését). Az arcok pusztán néhány vonásból állnak, a fekete-fehér képek egyszerűek, a hátterek sokszor elnagyoltak, vagy üresek, esetleg feketével kitöltöttek, mégis az egésznek van egy realisztikusság érzete – már amikor nem megy át absztraktba, vagy erősen szürreálisba, mint néhány álomjelenetnél vagy különösen erős érzelmek képi ábrázolásánál. Ez utóbbi pillanatok a képregény abszolút művészi csúcspontjai, amikkel Thompson bölcs módon nem bánik túl bőkezűen, és inkább csak az igazán fontos pillanatokra tartogatja őket. Ilyen Craig és Raina kéthetes együttlét utáni búcsúja: bő 10 oldal minimális szöveggel és zseniális rajzolói megoldásokkal, mint az autóút közben felbukkanó kies tájképek, a környezet elszürkülése a szeretett lány körül, és a szó szerinti zuhanás a semmibe az elválás után. A magány, a szomorúság, az üresség és az elkerülhetetlenség érzésének elemi erejű ábrázolásai ezek.

A Blankets kihagyhatatlan olvasmány. Felidézi gyermekkorunk minden keserűségét, boldogságát, csalódását, örömét és reménykedését, saját múltunkat élhetjük újra, mert ahogy peregnek a lapok, úgy peregnek az évek is. Ez a felnőtté válás egyetemes története.

Olórin, 2008. április 21.

10/10
Megjelenés: 2003
Történet és rajz: Craig Thompson

Facebook Hozzászólások