Betonfej

A Buborékhámozó című lapban meghirdetett pályázat egyik győztese épp átcsúszott a Sarkított kockák pályázat következő szakaszába – ami majd 2008. június végén zárul. Addig valószínűleg akad még vetélytársa.

Beton – Gazdagok és hírességek

A Dark Horse kiadó 1986-tól (huszonkét éve!) jelenteti meg Beton eredeti történetét. (A wikipedián 2000-es keltezésűnek láttam az utolsó amerikai megjelenést). A képregény és az alkotó is Eisner, valamint Harvey-díjas. Paul Chadwick figurájának története alapvetően két ellentétre építkezik. Az egyik ellentét Beton és Beton, azaz a figura teste, valamint a benne élő én ellentéte. Az esetlen, nagy, erős és sok emberfeletti dologra (nagy sebzés, regeneráció, tízszeres nagyítású látás akár töksötétben is, hatalmas ugrások, bárminemű étel (kő, papír, olló) feldolgozása), valamint a volt politikai beszédíró „finomabb” elméjének egyesülése akár tipikus szuperhős-történet is lehetne hiszen sok minden megtörtént már itt-ott…

Itt lép be a másik ellentét, a hétköznapi valóságból „kilógó” test megjelenése a befogadó számára könnyen a valóssal azonosítható képregény-világban. Ez a valóság ugyanúgy kis örömökkel, szociális egyenlőtlenséggel, politikai inkorrektséggel, cicákkal, csokifüggőkkel, érzelmekkel meg egyéb vackokkal terhes, ahogy ez megélhető a mai finomított diktatúrák nagy részében. Ő maga egy Dark Horse-os interjúban (itt) így fogalmazza meg a Beton titkát: „Sose prédikálj, ez a lényeg. Vitázz, érvelj. Amit látsz, dráma, és érdekes. Sok-sok humor persze segít.” (kb.)

Mivel Paul Chadwick stílusa valós, a melodrámának, szatírának beillő történetek ugyancsak könnyen elhelyezhetők a fantasztikummal fűszerezett, de mégis valós és épp annyira kerek világban, mint a miénk.

A Fekete-fehér Képregényantológia negyedik számában megjelent történet utolsó oldalának elemzése következik.

Az oldal öt panelből áll. Az első kettő egy jelenetet ábrázol. Szolid hangfestészettel (kis, szabályos betűk) írt hangokból ítélve Polaroid gép kattanását, valamint a második panelen látható – az oldalból elhelyezkedésénél és szabályos keretezésénél fogva erősen kiemelkedő – kép-fénykép létrejöttének mozzanatát, időben pár másodpercet. Hatásos megoldás volt a jelenetet szegmentálni. Így lehet, hogy mindenki szemből, totálból látszik. A háziasszony, röviden H, Beton (B) és a gyerekek is. Egyetlen panelen ezt nem lehet reálisan ábrázolni. A második panel szinte teljesen kitakarja az elsőt. A beállítás is hatásos, hiszen H mintha a befogadót fotózná közvetlenül. Hosszát tekintve az első panel hosszabb folyamat – pár másodperc. A második panel egyrészt egy pillanat – fénykép – másrészt folyamat, hiszen egy már előhívott, valamikor utána pedig feliratozott fotót ábrázol. A fekete-fehér éles kontrasztját B szürke raszterezése ellensúlyozza.

Az első és a második panel is átvezetés a harmadikhoz. Az azon látható verandarészlet az első kép alja, a második panel belelóg a harmadikba. Közvetlen kapcsolatban állnak. Ez az oldalkompozíció különlegességét erősíti. H a központi figura. B kisebb. Háttérben van, nem szól. Szerepe még hangsúlytalan. Ez a viszony az oldal teljes végigolvasása után átértékelődik majd. A háttérben lévő alak szinte elveszik a képen, nem jelentős a történet szempontjából.

A kompozíció mindenféle formát mutat. Egyenes vastag korlát, boltív, a nő mértanilag szabálytalanabb sziluettje, finom vonalakkal kihúzott, változatos háttér, a kettévágott B, az egyenletes járólapok, raszterszerű alkalmazásuk, egy-két vonallal ábrázolt fa. Nagy összhangban. Erős kontraszt, harmonikusan (kb. fele-fele) alkalmazva. Hosszát tekintve fél perc körüli jelenet.
A negyedik panelt B feje bontja meg a beállítást erősítve: B az autó magas platójáról fogadja búcsúcsókra H kezét. A képen a történet szempontjából csak a két fejnek „van értelme”, de a kép attól hatásos, hogy a többi kép plánjához képest szűk képkivágás kiszélesítésével a látótérbe került, mértanilag szabályos vonalak (járda, autó) is megjelennek. A kép az oldalkompozíció szimmetriatükreként is működik. Az oldal kb. egyhetede.

Az utolsó, szép kidolgozású nagytotál – a fekete-fehér és szürke felületek arányosak. B-t egy kézfej jelöli. A befogadó kiegészíti. Vele szemben, a kép másik szélén a történet csattanója – a garázsra helyezett, a befogadó által H autójaként felismert jármű. H B-hez közelebb van, a térhatású beállítás által a ház falai a kép csattanójára irányítják a figyelmet. Az utolsó kép befogadásával új jelentést nyernek az eddigi beállítások. A poén után a nagy nő kicsi lesz, B szűkszavúsága sokatmondó, jó érzéssel gondolunk arra, hogy H póruljárt.

A szerzői narráció egy szó („Végül…”). A képek magukért beszélnek. A szereplők szövegei vagy közvetlenül a képen látható történéseket kommentálják, erősítik („Most repül” – több ember fotózásánál előforduló mondás, „…elmenni tőlünk?” – miközben B épp elmegy…) Másrészt utalnak az előzményekre („…idebolondítottam…” – az előző oldalakon lévő történet), és jelen esetben (utolsó oldal), lezárják a történetet. Az utolsó két panelen B szövegei közvetlen kapcsolatban állnak, rövid időn belüli egységek. Az utolsó mondat („De azt hiszem maga se.”) a képpel együtt fejti ki hatását, közvetetten utal arra a közvetlenül látható képre, hogy B az autót feltette a garázsra. Az első panel körül keret. A harmadik panel alsó és felső kerete a veranda. Az utolsó ötödik panel alján pedig ugyancsak hiányzik a keret. Ez egyrészt a tér megnagyobbítására szolgál, de időérzetünket is „nyitottabbá teszik” Az utolsó panel alsó keretező vonalának hiánya nyitottá teszi a képet, a fent említett tér- és időkorlátokat kiszélesíti, magunk fejezzük be a történetet, és nem a történet fejeződik be hirtelen. Az oldal művészi értékét a komponálás egyedisége, harmóniája, a kép finom rajza, és a történet bája kihangsúlyozzák..

Lénárd László

[poll=83]