Batman: War Games

Batmannel kapcsolatban az alkotók mindig is szerették elvetni a sulykot. Tekintve, hogy ő a pszichológiailag leginkább kidolgozott szuperhős, az írók sokszor majd’ megfeszülnek az igyekezetben, hogy tragikus múltjának és komor motivációinak megfelelően egy baljós, szűkszavú karakterként ábrázolják, aki még saját szövetségeseivel és barátaival szemben is meglehetősen morcosan viselkedik. A 27 részes, több sorozaton átívelő Batman crossover, a War Games ennek a nyögvenyelős, és nem egyszer túlzó karakterrajznak az egyik legkézenfekvőbb példája. Devin Grayson, Bill Willingham, Andersen Gabrych, A. J. Lieberman és Dylan Horrocks egy totális, egész Gothamet lángba borító bandaháború közepébe dobják a Sötét Lovagot és “denevércsaládját”, majd a helyzet súlyosságát leginkább azzal érzékeltetik, hogy a főhős, vélhetően az események hatására, bizalmatlankodó, arrogáns tahóként viselkedik mindenkivel maga körül.

Miután Batman kirúgta az új Robint (Tim Drake ebben az időben épp szögre akasztotta a köpenyt egy normális élet hiú reményében), vagyis a korábbi Spoilert, a sértett egójú lányka mozgásba lendíti a Sötét Lovag egyik végső esetre tartogatott tervét, amelynek lényege az, hogy az egész gothami alvilágot a saját irányítása alá vonja, Matches Malone nevű alteregójának segítségével. A gondosan előkészített terv persze Batman közreműködésének hiányában véres kudarcba fullad, és a város összes bandája lelkesen aprítani kezdi egymást az utcákon, mit sem törődve azzal, hány ártatlan kerül a tűzvonalba. Hősünknek időbe telik, hogy észrevegye, saját terve lendült tőle függetlenül mozgásba, ám ekkor már nem sokat tehet a válságkezelésen kívül. Ráadásul visszatér a halottnak hitt, szadista gonosztevő, Fekete Maszk, akinek célja, hogy átvegye az irányítást az alvilág fölött – és közben foglyul ejti Spoilert is.

A War Games két fő célja, hogy egy extrém szituáció keretein belül egy epikus, látványos akciótörténetet meséljen el (némi krimis beütéssel), és közben elmerüljön főszereplőinek lelkivilágában, amit ez az extrém szituáció kínosan felforgat. Az elsőben többnyire sikerrel jár, a másodikban már jóval kevésbé. Ami a sikert illeti, a pokol már a sztori elején elszabadul a városban, és az utcákat vérbe fojtó erőszakhullám ábrázolása az aktuális szám írójától függően néhol csak szimplán hatásos, néhol viszont elképesztően erőteljes. Bill Willingham sztoriszála egy iskolában elvadult banda-összecsapásról, amiben egy jelentős mellékszereplő is életét veszti, például kényelmetlenül reális, roppant feszültségteljes és rögtön az olvasó emlékezetébe idézi az utóbbi évek iskolai lövöldözéseit is – mellesleg az egész crossover legintelligensebben megírt történetszelete. A lassan önmagába roskadó város képei, a válsághelyzettől válsághelyzetig rohanó főszereplőkkel végig meghatározzák a sorozat hangulatát, és ezt az epikus látószöget kellene kiegészítenie a karakterek belső vívódásának – egyszerre mutatva meg, hogy mit tesz a krízis a várossal, és magával az emberrel.

Az egyéni reakciók azonban elvesznek a komor hangulatot izzadva sulykoló írói túlzásokban. Batman a szokottnál is makacsabb és titkolózóbb magányos farkasként jelenik meg, aki semmiféle információt nem oszt meg senkivel, szinte fel van háborodva, hogy a gothami rendőrség nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, folyamatosan verbális megaláztatásoknak teszi ki az elvileg a denevércsapatot koordináló, gyakorlatilag azonban üzenetközvetítői szerepre degradált Orákulumot, és semmi különösebb megbánást vagy bármiféle egyéb érzelmet nem mutat, mikor kiderül, hogy városát saját terve tépi darabokra. Éjszárny korábbi, saját sorozatának eseményei miatt őrlődik (hagyta, hogy egy Tarantula nevű antihős hidegvérrel agyonlője ellenségét, Blockbustert), ám ez oly felületes, hogy az írók a teljes crossover alatt nem képesek túljutni az ifjú hős giccses önostorozásán és jajgatásán, hogy “el kell mondanom Bruce-nak”. Robin apjának tett ígérete (miszerint befejezi maszkos pályafutását) és vállalt kötelessége között őrlődik, és talán még ez a leginkább hiteles és élvezhető része a karakterrajznak – annak ellenére, hogy persze teljesen átlátszó, végeredménye egy kétéves számára is kikövetkeztethető (azért el kell ismerni, újra munkába állása Batman oldalán egy nagyszerű jelenet). És persze ott van Spoiler, aki az egész háború elindításával akaratlan tömeggyilkossá válik, és már ebből is világos, hogy tőle is csak a hibát elkövetett szuperhősök tipikus reakciójára, a sírdogálásra számíthatunk. Ilyen felületesen kezelt karakterekkel pedig ez a 27 rész kínosan hosszúnak tűnik – ráadásul ehhez a hosszhoz összességében egy elég soványka sztori társul, így hiába a gyors tempó, az olvasó egy idő után már csak egy kipukkant lufi cafatjain csámcsoghat, ha még van hozzá elég türelme.

Van még egy lényeges történetszál, főszerepben egy riporterrel, aki eleinte hősnek tartja Batmant, később azonban ellene hangolja a közvéleményt – ám a média manipulatív hatásának e bemutatása is elnagyolt és ötlettelen, így félig-meddig felesleges is marad a karakterrel együtt. Azt leszámítva persze, hogy itt kapják először lencsevégre a Sötét Lovagot azóta, hogy a kontinuitást feltúró, 1994-es crossover, a Zero Hour után az emberek nem valós személyként, hanem csak afféle városi legendaként tekintettek rá. Ideje volt, hogy ezt valaki meglépje, mert elég meredek elképzelés, hogy nincs bizonyíték olyasvalaki létezésére, aki minden éjjel egy nagyváros utcáin repeszt egy bazinagy fekete autóval, és háztetőről háztetőre lendülve ütlegeli a bűnözőket, nem is beszélve a gothami felhőket minden éjjel csinosító denevérjelről. És ha már változások (bár a sztori grandiózussága és látszólagos fajsúlyossága ellenére nem sok van), érdemes megjegyezni, hogy a War Games leginkább emlékezetes eseménye (egy főkarakter halála) vezetett az utóbbi évek egyik legbutább Batman-történetéhez, a War Crimeshoz, ami fenekestül és logikátlanul felforgatta Bruce régi barátja, az orvos Leslie Thompkins karakterét – hogy aztán az egészet nem sokkal később “kiretconálják a kontinuitásból”.

Minthogy a crossoveren 10 rajzoló dolgozott, ezen a téren aligha lehet egyértelmű véleményt formálni. Vannak sötétebb tónusú, rajzfilmszerűen elnagyolt és kissé idejétmúlt megoldások egyaránt, bár a kor követelményeinek egy-két kivétellel mindegyik alkotó megfelelt – de sajnos közel sem kapunk egységes grafikai képet, ami egy összefüggő történet esetében (legalábbis gyűjteményes kötetben) mindig zavaró. A War Games tehát egy érdekes ötlet erősen felemás kivitelezése. Jó és rossz oldalai egyaránt vannak, de utóbbiak sajnos bőven fölénybe kerülnek. Ha a nagy kiadókra jellemző pénzéhség legalább kicsit alábbhagy, és gyorsabban zárják le a sztorit, akkor biztos, hogy egy sokkal élvezetesebb képregényt kaptunk volna.

4/10

Megjelenés: 2004-2005 (Batgirl #55-57, Batman #631-634, Batman: Gotham Knights #56-58, Batman: Legends of the Dark Knight (1989) #182-184, Batman: The 12-Cent Adventure, Catwoman #34-36, Detective Comics (1937) #797-800, Nightwing #96-98, Robin #129-131)
Történet: Devin Grayson, Bill Willingham, Andersen Gabrych, A. J. Lieberman, Dylan Horrocks
Rajz: Raymond Bachs, Pete Woods, Brad Walker, Mike Lilly, Sean Phillips, Giuseppe Camuncoli, Jon Proctor, Thomas Derenick, Kinsun, Paul Lee

Olórin, 2009. április 28.