Batman: No Man’s Land – Denevér a posztapokaliptikus szemétdombon

Gotham halott. Egy katasztrófa ölte meg, és most összetörten, milliónyi nyílt sebbel fekszik hazája keleti partjainál. Hulláján hátramaradt fosztogatók, őrültek, gyilkosok és bűnözők élősködnek, és csak egy maroknyi túlélő van, aki veszi a fáradságot, hogy megpróbálja fenntartani a rendnek legalább valamiféle látszatát. De a maroknyi egyike a Sötét Lovag. A No Man’s Land minden idők legepikusabb, leghosszabb Batman-története, és egyben az egyik legjobb is. Hosszú évekre visszanyúló hagyomány volt, hogy a denevérről szóló legnagyszerűbb képregények az aktuális helyzethez képest a múltban (The Long Halloween és folytatása) vagy a jövőben (The Dark Knight Returns) játszódtak, és ezt a ’90-es évek váltakozó színvonalú, nagy dirrel-durral beharangozott crossoverei sem tudták megváltozatni. Ám miután a Cataclysm előkészítette a terepet egy igazán sötét, és minden addigi szabályt felrúgó sztorinak, a DC olyan nagyágyúi, mint Paul Dini, Bob Gale és Greg Rucka a zenész és képregényes Jordan B. Gorfinkel vezetésével megmutatták az olvasóknak, hol lakozik a denevérúristen.

Ahogy azt a Road to No Man’s Landben láttuk, egy nagy erejű földrengés után az amerikai kormány „senkiföldjévé” nyilvánítja Gothamet: senki se ki, se be, a városban csak bűnözők, szegények maradnak, és akiknek nincs hová menniük – na és az igazság néhány hajthatatlan őre, aki otthonát akkor sem hajlandó magára hagyni, ha az egész világ így tett. Gordon és néhány önkéntes próbálja fokozatosan visszaszerezni a várost, amit az Arkhamból jobb híján szabadonengedett őrültek, és egyéb bűnözők farkastörvények alapján felosztottak egymás között. Az utcai harcok és bandaháborúk mindennaposak, a rend visszaállítása lehetetlennek látszik, és senki nem tudja, van-e egyáltalán Gothamnek bármilyen jövője.

A No Man’s Land csaknem egy évig futott, több mint 80 Batman-címben – ezekből csak a sztori főszálát tartalmazó 40 füzet került bele abba az öt gyűjteményes kötetbe, ami ennek a cikknek az alapja. A kötetekben ugyan vannak utalások az egyéb mellékszálakban történt eseményekre, és olykor azoknak csak a következményeivel szembesülünk, de ennek ellenére utóbbiak ismerete nélkül is teljes mértékben érthetők és élvezhetők. Emellett pedig esszenciális olvasmányok minden rajongó számára. Mert bár a szuperhősök szinte mindegyike kötődik valamilyen szinten a városhoz, amiben tevékenykedik, mégsem valószínű, hogy találunk akár csak egyet is, akit olyan szoros szálak fűznek otthonához, mint Batmant a bűnben és vérben fürdő Gothamhez. Utóbbi lerombolása így a végső, minden korábbinál nagyobb próbatétel elé állítja a Sötét Lovagot, mind fizikailag, mind érzelmileg. Esküt tett a város védelmezésére, és azt akkor is megtartja, ha szinte már csak törmelékek maradtak belőle.

A több mint ezer oldalas sztori felépítése példásan átgondolt: a cselekmény fokozatosan bontakozik ki, az idő előrehaladtával egyre több és több szálon fut, a szituációk egyre reménytelenebbek, a helyzet egyre veszélyesebb, a látószög egyre epikusabb. Az első kötetnek csaknem a fele eltelik, mire Batman egyáltalán felbukkan benne, és ezt a helyet az írók arra használják fel, hogy bemutassák a lezárt Gotham hétköznapjait. Már az első pár oldal is egészen briliáns a maga egyszerűségében: egy szép, érett alma útját követi nyomon a város légterébe illegálisan behatoló helikopter segélycsomagjától a Pingvin saját kis kereskedőbirodalmáig, ahol a (szó szerint) törvények és mindenféle étel és ellátmány nélküli vidéken nagyobb értéke lesz, mint egy 20 karátos gyémántnak. Ezután jön a bandák marakodásainak és a megmaradt rendőri alakulat erőfeszítéseinek ábrázolása, majd Batman visszatérése, ahogy barátaival és hőstársaival szembeszáll először a piti bűnözőkel, később pedig az őrült nagyágyúkkal – a legvégére, egy igazán húsbavágó és erőteljes fináléra tartogatva Jokert (a „jokersereg” már önmagában kiváló ötlet, kivitelezése nemkülönben), és a semmiből rejtélyes okokból felbukkanó Lex Luthort. A lezárás pedig, amiben tragédia vegyül örömünneppel, és jövőbetekintés a múltba révedéssel, maga a színtiszta katarzis.

De a sztori virágként való kinyílása mellett az írók nem feledkeznek el a kis képről sem, és folyamatosan kitekintenek az egyszerű emberekre, akik egymást szinte hetente váltogató gengszterbandák uralmai alatt élnek, és általában meglepően hamar hozzászoknak az őrült és kiszámíthatatlan körülményekhez. A sorozat alkotói erre a 40 részre egy egész kis mikroverzumot teremtenek, ami önmagában, minden külső eseménytől függetlenül létezik, a világtól való, totális elszigeteltségében. A romok közt dúló barbár küzdelmek, a senkit nem kímélő farkastörvények, az erős alanyi jogai a gyenge eltiprására egy olyan atmoszférát eredményeznek, ami a No Man’s Landet egy nyomasztó, posztapokaliptikus sci-fihez teszi hasonlatossá: szuperhős-történet a világvége után. És mint annak a zsánernek a legkiemelkedőbb darabjai, úgy ez is górcső alá veszi az emberi természetet, és annak változását az extrém körülmények között. Nem megy persze nyers szociológiai mélységekbe, de a műfaji keretek adta lehetőségeken belül maximálisan kihasználja a témában rejlő potenciált, mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten, és az utolsó sztorikban hitelesen jelenik meg a külvilág korábbival homlokegyenest ellentétes hozzáállása is – avagy a propaganda mindenek előtt, a nép pár hangzatos jelszó segítségével engedelmes birkacsordává butítható.

A No Man’s Landben felbukkan mindenki, aki csak egy kicsit is számít a Batman-univerzumban. Az összes hős, gonosz, szövetséges, bűnöző és barát megkapja a maga nagyjeleneteit, és ami még fontosabb, a karakterének megfelelő legnagyobb próbatételt, fizikai, érzelmi és morális szempontból egyaránt. A végletekig pacifista Dr. Thompkins szembekerül tökéletes ellentétpárjával, a zsigerből gyilkoló Zsasszal, az erkölcsi szikla Gordon etikátlan kompromisszumokra, és az ördöggel való alkura kényszerül, Kétarc és Montoya közt furcsa, bizarr kapcsolat szövődik, Méregcsók a Robinson Parkban megteremti saját kis növénybirodalmát, de aztán Agyagpofa rabszolgájává válik, a Vadásznő a természete és a Batmannek való megfelelni vágyás közt őrlődik, Orákulum szembetalálja magát egy új Denevérlánnyal, a néma, harcra nevelt Cassandra Cain végre értelmet talál életének, a Madárijesztő széruma nélkül is a félelem ura lesz, a nagy önbizalommal és szokásos világmegváltási szándékkal érkező Superman rájön, hogy Gotham problémáit nem lehet az ő módszereivel megoldani, és a sort még sokáig lehetne folytatni. A karakterek abszolút lényegüknél való megragadása tehát legalább akkora érdeme a sorozatnak, mint a sztori intelligens sokoldalúsága, még akkor is, ha azért akad egy-két figura, akik belekerülnek furcsa, rájuk nem jellemző szituációkba (az őrjöngő Gyilkos Krok, és a minden elékerülő embert pislogás nélkül leölő Zsasz, mint bandavezérek?). Itt kerül sor egyébként Batman és Gordon nagy konfrontációjára is. Utóbbi minden szempontból nagyobb és szörnyűbb poklot jár meg a sztoriban, mint bármelyik másik szereplő, a Sötét Lovaggal való kapcsolata pedig ugye már a Knighfall saga óta rázós volt. És itt, a végjáték kezdete előtt, Greg Rucka végre méltó, kiválóan megírt lezárásban oldja fel konfliktusukat.

Egy gigantikus crossoverhez méltón, a 40 rész elkészítésében tucatnyi rajzoló vett részt, Greg Landtől Mike Deodatón és Dan Jurgensen át a pálmát vivő Alex Maleevig. És bár akadnak alkotók, akiknek munkái alaposan kilógnak az összképből (főleg – D’Israeli álnév alatt – Matt Brooker rajzfilmszerű pingvines kétrészese) az a körülményekhez képest meglepően egységes. A rajzok szépek, realisztikusak, komor hangulatúak, és általában mentesek a ’90-es évekre jellemző túlzó, hegynyi izmoktól és az anatómiát panelenként karóba húzó vonásoktól. A No Man’s Land tehát egy rendkívül jól összerakott sztori, ami több mint ezer oldala során egyetlen kép erejéig sem válik unalmassá. Az írók (és a rajzolók) óriási célokat tűztek ki maguk elé, és azon kevesek közé tartoznak, akik elmondhatják magukról, hogy mindegyiket el is érték.


Megjelenés: 1999
Történet: Jordan B. Gorfinkel, Greg Rucka, Paul Dini, Bob Gale, Chuck Dixon, Scott Beatty, Larry Hama, Bronwyn Carlton, Kelley Puckett, Devin K. Greyson

Olórin, 2008. október 2.

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: