Batman: A gyilkos tréfa – Te mennyit viselsz el, mielőtt megőrülsz?

    “Egyetlen rossz nap kell hozzá és a legjózanabb ember is megőrjíthető.”

Tekintve, hogy A gyilkos tréfa volt az első Batman képregény, amit valaha olvastam (és gyanítom, sokan vagyunk még így ezzel), nehéz elfogulatlanul nyilatkoznom róla. Szerencsére Alan Moore és Brian Bolland klasszikus alkotása nem szorul rá semmiféle elfogultságra – egyszerűen zseniális az első betűtől az utolsó vonásig, mindenféle túlzó ódazengés nélkül is. Nem csak az egyik legjobb Batman sztori, amit valaha írtak, hanem úgy általában, a képregény-művészet legnagyobbjai közt is ott a helye. Mesteri történetmesélés, kényelmetlen kérdésfelvetések, pszichológiai mélységek és csodálatos rajzok jellemzik.

A gyilkos tréfa egyszerre indul megszokottan és szokatlanul. Megszokottan, mert Joker ismét, ki tudja hányadszor, megszökik Arkhamból, és máris hullákat kezd hagyni maga után, és szokatlanul, mert Batman azért látogat el hozzá az elmegyógyintézetbe, hogy megpróbáljon dűlőre jutni vele, és elejét vegye annak, ami a viszonyuk változatlansága esetén előbb-utóbb bekövetkezik: hogy valamelyikük holtan végezze. Jokernek azonban ezúttal konkrét terve van: be akarja bizonyítani, hogy senki nem különb nála, bárki megtébolyodhat egyetlen rossz nap eredményeképpen, ezért elrabolja, és megkísérli őrületbe kergetni Gordon felügyelőt – miután lányát, Barbarát (egy gyilkos erejű, váratlan és sokkoló jelenetben) meglőtte, és ezzel egy életre lebénította.

A gyilkos tréfa oly sok rétegből áll, hogy felsorolni is nehéz, de alapvetően az őrület természetét vizsgálja (mennyi elég ahhoz, hogy valaki elveszítse a józan eszét?), és ezt a vizsgálatot nem fél kiterjeszteni az átlagemberre, és magára Batmanre sem. A sötét lovag és nemezise, a Joker közti párhuzamok megrajzolása nem Moore-nak jutott először eszébe (ld. pl. Frank Miller remekművét, a The Dark Knight Returnst), de itt szinte minden ekörül forog, és felmerül a kérdés, hogy egy denevérruhában ugráló megszállott mennyire tekinthető épelméjűnek – és persze jól meggondolva semennyire. A két ősellenséget így meghatározhatatlan, de bizonyosan erőteljes kötelék fűzi össze, amit Batman maga sem ért (“Hogy gyűlölheti egymást két ember, anélkül, hogy ismernék egymást?”), de ami meghatározza életük egy jelentős, sötét részét, és amely egyre valószínűbb módon, meg fogja halálukat is.

Moore szerint ez a kötelék az őrület – egyikük sem normális, mert mindkettejük életében volt egy szörnyűséges nap, ami kiforgatta őket önmagukból, és most mindketten próbálnak megbirkózni annak súlyos következményeivel. Joker úgy, hogy a már említett módon mentséget keres tetteire, Batman pedig úgy, hogy próbál segítő kezet nyújtani ellenségének, és érvényesíteni rajta az épelméjű, logikus világ törvényeinek erejét. De hiába, célját egyikük sem érheti el (egy rossz nap nem mindenkinek elég a teljes megtébolyodáshoz, a világ pedig nem épelméjű és logikus), az őrület és erőszak körforgása megállíthatatlan, és ezt egy egészen tragikus pillanatban Joker is felismeri. A tébolyult, groteszk vigyor lefagy az arcáról, és felbukkan mögötte egy szánalmas emberi roncs, aki tudja, hogy már rég túlment minden határon, és nincs számára semmilyen remény. És felismeri Batman is, aki a döbbenetes erejű záróképeken hisztérikus röhögéssel konstatálja, hogy pont ugyanez róla is elmondható, és mindketten – együtt – bennragadtak a téboly mókuskerekében.

Mindehhez persze szükséges a Joker keletkezésének története is. Ezt Moore A gyilkos tréfa lapjain újra elmeséli egy flashback sorozattal, amit a szövegek és képek segítségével mesteri folyamatossággal szurkál bele a tényleges cselekmény menetébe. Azonban ezek a flashbackek a Joker hasadt elméjének szilánkjai, s mint ilyenek megbízhatatlanok. Ezt ő maga is elismeri (mikor azt mondja, hogy egyszer így emlékszik a múltjára, máskor úgy), de a képek hátterében fel-felbukkanó groteszk bohócarcok is jelzik, hogy a mélységesen tragikus, egy átlagember megtébolyodásáról szóló történet nem feltétlenül úgy igaz, ahogy látjuk. Ez pedig újabb réteget és mélységet ad Joker karakterének, aki már azt sem tudja, mi kergette őrületbe, és őszintén csodálkozik, hogy mások képesek ép elmével élni ebben a beteg világban.

A tökéletes, művészi élményt Brian Bolland korát megelőző rajzai teljesítik be, amik egy-két kicsi (és nem kiemelt) paneltől eltekintve nélkülöznek mindenféle szuperhősös pózolást, és hihetetlenül jól képesek élettel megtölteni az őrült, dühös vagy éppen szenvedő arcokat. Nézzük csak meg Gordont azokon a paneleken, amelyeken Batman megmenti, vagy Jokert azokon, amelyeken a fináléban vigyorgó tébolyultból szánalmas szerencsétlenné változik, majd vissza: az arcok a szélsőséges érzelmek elegáns visszafogottsággal ábrázolt térképei. Közben a kényelmetlenül sárgás, pirosas árnyalatok megteremtik a történet sajátosan beteges hangulatát, amit erősítenek az állandó esőzések, és a Joker vidámparkjának félelmetesen groteszk és nyomasztó képei.

A gyilkos tréfa nem szuperhős-képregény. Nem könnyed szombat délutáni olvasmány. Pszichológiai tanulmány az őrületről, és két emberről, akit magával ragadott. Szenzációs, súlyos, felejthetetlen és kompromisszummentes mestermű, ami könyörtelenül beleégeti magát az olvasó emlékezetébe.


Megjelenés: 1988 (Magyarországon: 1990)
Történet: Alan Moore
Rajz: Brian Bolland

Olórin, 2008. április 13.

Facebook Hozzászólások