Banner – A zöld óriásbébi és a halhatatlan szökevény

Mi történik, ha a dühöngő, agyatlan Hulk elszabadul egy városban, azonkívül, hogy házak dőlnek romba, és autók válnak formátlan roncsokká? Ha ragaszkodunk a Marvel fősodorbeli, 616-os világához, akkor (általában) nem sok minden. De ha kilépünk belőle, és pusztán a realitást figyelembe véve töprengünk el a kérdésen, akkor a válasz fél pillanat alatt nyilvánvaló: emberek halnak meg. Rengetegen. Több ezren. Brian Azzarello normál kontinuitáson kívül játszódó, négyrészes története azonban korántsem csak azért érdekes, mert a Hulk pusztító tombolásának következményeit nem pusztán anyagi károkban, hanem emberéletekben is méri, hanem azért is, mert a Hulk-Banner személyiségkonfliktus esszenciális vonásait hangsúlyozza ki, és felteszi az égető kérdést: mit lehet ezzel kezdeni, hogy lehet ennek véget vetni, és ki lesz az, aki meghozza a végső, egyébként a kezdetektől fogva egyértelmű és logikus döntést?

A Hulk elszabadul, és a semmivé tesz egyenlővé egy kisvárost. Ezután visszamászik Banner satnya, védtelen testébe, aki bűntudattól gyötörve nézi a mentőosztagok munkáját – nem mintha sok mentenivaló lenne. A veszélyes személyiség-rendellenességekkel küzdő Hyde és Jekyll nyomában a szuperhős pszichiáter, Doc Samson jár, aki próbálja elfogni a bestiát, és megakadályozni a további pusztítást – és ennek érdekében könnyűszívvel feláldozza akár katonák százainak életét is. Samson és Hulk egy idő után szembe is kerülnek, de a legfontosabb és mindent eldöntő harcot úgyis Banner vívja sötét, brutális énjével, a doktor pedig pusztán segíthet neki végzetes döntése véghezvitelében.

A cím nem becsapós: ez a történet nem Hulkról szól, aki elver valami emberéleteket veszélyeztető szörnyeteget, aztán visszavonul, hogy nyugalomban, magányosan töltse napjait. Ez a történet Bannerről szól, aki kétségbeesetten, a téboly határán egyensúlyozva próbálja visszafogni magában a dühöngő állatot, és főleg, próbál megszabadulni tőle – bármi áron. Azzarello kíméletlenül az olvasó, és a főszereplő képébe vágja tettei következményeit: a hullákat a porrá rombolt kisvárosban, a sebesülten vánszorgó túlélőket, a zokogó gyászolókat. Ezek után nem csoda, hogy a mentésben való segédkezéssel sem tud enyhíteni lelkiismeretén, és végül szájába veszi egy rendőr fegyverét. Ám hiába akar ő meghalni, személyiségnek van egy másik oldala, ami nagyon is élni akar…

Banner itt a szokásosnál is jóval megtörtebb, szánalomra méltóbb figura, akinek, ha már öngyilkosságot képtelen elkövetni, élete egyetlen igazi célja az marad, hogy a lehető legtovább maradjon önmaga, és a lehető legkevesebb embert zúzzon halálra – míg a Hulk célja természetesen az, hogy megszabaduljon a gyönge embertől, aki valahogy képes bezárni őt, minden roppant ereje ellenére, egy törékeny hús-vér ketrecbe. A képregény ennek megfelelően kellemetlenül realisztikus és sötét hangvételű, szerelmi szálnak (egyáltalán: női szereplőnek) egyáltalán nincs benne helye. Ahogy igazi, nemes szuperhősnek sem: a rém nyomában, egy hadsereggel a háta mögött járó Samson jelentős változásokon ment át Azzarello kezei alatt: már-már gonosz karakterré vált, aki gondolkodás nélkül küld halálba több száz katonát, egyébként pedig cinikus, kegyetlen és agresszív. Viszont a végén (amikor kiderül, hogy mégiscsak van valami, amit tisztel ezen a világon: az intelligencia) mégis ő az, aki képes valamiféle megoldást kínálni Banner számára, hogy kínjainak véget vessen. Vagy legalábbis úgy tűnik, de az utolsó panelek ravasz, ötletes (bár csöppet sem eredeti) húzását természetesen nem árulhatom el.

Persze az is megkapja a magáét, aki a mini kézbevételekor masszív akciókra vágyik. A második részt Azzarello kizárólag a Hulk és a hadsereg helikoptereinek intenzív, földrengető csatájának szentelte, a harmadikban pedig a zöld óriás Samsonnal is összeméri erejét – ez a jelenet viszont már kicsit groteszkbe hajlik Richard Corben rajzai miatt. A legendás művész stílusa ugyanis igen bajosan, vagy pontosabban fogalmazva, sehogy nem passzol a történet komor, komoly jellegéhez. Vonásai furcsák, torzak és főleg komikusak: az arcok olyan benyomást tesznek, mintha tulajdonosaik állandóan valami poént akarnának benyögni (ez különösen Samsonra áll), ráadásul különös módon van bennük valami hátborzongató abszurditás is, mintha nem is erről a Földről származnának. És persze kicsit a Hulk is furcsán fest, bár neki itt-ott egészen jól áll ez az idegenszerűség, és roppant alacsony intelligenciáját is jól kapja el Corben, amikor úgy ábrázolja, mint valami groteszkül nagyra nőtt bébit. Azok a panelek pedig, amiken puszta kézzel tép szét egy-egy helikoptert, tényleg nagyszerűen sikerültek.

A Banner egy roppant furcsa elegye a realisztikus, sötét történetnek, és az abszurdan komikus rajzstílusnak. Könnyen el tudom képzelni, hogy ez sokakat taszít, de a sorozat nem olyan hosszú, hogy ne érje meg megpróbálkozni vele. Érdemes, mert kiválóan használja a karaktert, és néhány igazán emlékezetes pillanattal is szolgál. Aki például tágra nyílt szemekkel konstatálta A különítményben, hogy milyen cool és eredeti húzás Bannert ledobni az ellenségre, hadd zúzza azt szét a Hulk, most megnézheti, Millar honnan lopta az ötletet.

Megjelenés: 2001 (négy rész)
Történet: Brian Azzarello
Rajz: Richard Corben

Olórin, 2008. június 10.