Az olvasó jegyzetei az Asterixről, a képregényről… (Magyar Szó 1975)

KULTÚRÁNK MINTHA BOJKOTTÁLNÁ EZT AZ ÚJ MŰFAJT

A Fórum kiadásában nemrégiben a Képregénytár első füzeteként megjelent ASTERIX, A GALL HŐS című regény, elővetette A képregény története című, ugyancsak 1975-ben megjelent budapesti kiadványt is. Különösképpen, hogy tapasztaljuk: kultúránk mintha bojkottálná az Asterix-füzetet. Könyvkereskedéseink nem árulják, de még kommentárt sem olvashattunk a megjelenés kapcsán. Van, létezik ugyan ez a képregény, több ezer példányban került forgalomba, általában azonban úgy teszünk, mintha nem lenne, mintha szégyellnénk kultúránknak, könyv kiadásunknak ezt a “foltját”.

Az Asterix-füzet magáért beszél, és a szemlélődőt sem magának az adott képregénynek “tartalma” foglalkoztatja — bár előre bocsáthatjuk, hogy véleményünk szerint a legszerencsésebb volt éppen az Asterix-regényt választani kiadásra, mert benne a képregény műfajának előnyei és értékei is megmutatkoznak. Sokkal inkább a képregény műfaja, s túl ezen kultúrális életünknek az Asterix-regénnyel szintjén tanúsított „arisztokratikus” magatartása, amely kizárni szeretné világunkból — nemcsak az Asterix-füzetet — a képregényt, mondván, hogy a képregény alacsonyrendű szórakozási eszköz, nem méltó a “művelt” ember pillantására sem. Előítéleteinkről van ugyanis szó, amelyek választásainkat szüntelenül befolyásolják és a legkülönbözőbb formában adnak hírt magukról. Nem vagyunk-e például hajlamosak a tragédia ellenében a vígjátékot már kisebb értékű alkotásként értelmezni?

Igaz ugyan, hogy sok milliós, példányszámban megjelenő képregény valóban problematikus, alacsony ízlést szolgál ki valóban giccses, tőlünk idegen világszemléletet tükröz, és egyfajta antikultúra terméke. Ám, tegyük fel a kérdést, nem mondható-e el mindez a versek, a regények, a festmények, a filmek egy részével kapcsolatban is? Haragszunk “a” képregényre, de nem utasítjuk vissza “a” verset, “a” festményt, “a” regényt, “a” filmet, holott mindegyik műfajnak vannak értéktelenségei, a képregények e fajtájával versenyező megvalósulásai is. Nem találhatók-e könyvkereskedéseink polcain álkulturális termékek, amelyekkel szemben azonban nem támad bennünk viszolygás, mert azok regények vagy pl. Marika-történetek: S mert regények, elfogadjuk őket, ha rosszak is, a képregényre rá sem nézünk, még ha jó is — választásaink oly beszédes jellemzőjeként.

Ezért volt szükséges leemelni a könyves polcról Gellért Endre kis könyvét: A képregény történetét melyet, érdekes módon, a budapesti Tömegkommunikációs Kutatóközpont adott ki. Ebből a könyvből meg tudjuk, hogy a képregény (abban a formájában, amelyben mi is ismerjük) 1896. február 16-án született meg, amikor a New Yorker World című újság megkezdte a Yellow Kid című képregény küzdését. Hadd jegyezzük meg, hogy a laptulajdonos az a magyar származású Pulitzer, akiinek nevét manapság Amerika legrangosabb díjainak egyike viseli. Valójában nem “új” műfaja a világnak: a képregény történetének a kutatói (mert vannak ilyenek is!) szerint már az ógörög vázák egy részének rajzai képregény-funkcióval bírtak, és értesülünk klasszikusairól is, akik között ott van a híres angol művész, William Hogarth a XVIII. és Majakovszkij a XX. századiból.

Megtaláljuk a műfaj leírását is: “A voltaképpen képregény — írja Gellért Endre — tehát akkor születik meg, amikor a párbeszéd a kolloidális fokot túlhaladva vegyületet alkot a képpel. A képregény a szóbuborékkal egyidős. A párbeszéd mint képi elem épül a képbe, nyomatékosan egyidejű a kép állagával …” A képregény tehát nem illusztrált könyv és nem képaláírással kísért festmény, hanem rajz és szöveg egy sajátos kapcsolatára épült új minőséget hordozó műfaj, amelynek a már jelzetteken kívül az is a követelménye, hogy metszet-jellegű legyen, tehát állóképszerű, oly módon azonban, hogy mégis dinamikus eseménysorrá álljanak össze az egyes kép-metszetek. Ehhez a követelményhez kell igazodnia rajznak és szövegnek egyaránt. A rajz sztereotípiája ezen belül éppúgy követelmény, mint az egyenes beszéd a szóbuborokban. Hogy a képregény egészében ugyanakkor modern látás- és észleléskultúránkkal szinkronban van, mondanunk sem kell. Szinte minden mai magasrendű műfaj “technikájának” mélyén ugyanezeket a képregénnyel kapcsolatos tüneteket fedezhetjük fel, mindegyik “érzékszerveink fejlett interpolációs készségére” számít.

Végül pedig néhány szót az Asterixről is. Gellért Endre szerint ezt a képregényt minden negyedik francia “olvasta”, gyermek és felnőtt egyaránt, s mi több, „a meglehetősen válogatós francia értelmiségnél is sikert aratott”. A “kis gall” történetét különbén minden francia gyerek ismeri iskolai olvasmányaiból: a gall Vércinetorix felkeléséről szól a római uralom ellen. Históriáját maga Julius Caesar örökítette meg. Idézett szerzőnk így összegezi az Asterix értékét: “Mindenesetre a francia szalagtörténetek komikumukkal, a mulatságos feszültségek gazdagságával, a színes karakterekkel és lényegében konzervatív, de általában jó művészi színvonalú rajzaikkal egyrészt bepillantást engednek a képregény európai történetébe, másrészt világosan mutatják a különbséget az amerikai comics és távoli rokona, az európai szalagtörténetek között.”

Bori Imre

Magyar Szó, 1975. december (32. évfolyam 341. szám)

Az eredeti cikk:

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: