Az Ezüst Utazó: Példabeszéd

Jóindulatú, de didaktikus és kicsit egyszerű – mondhatnánk, pontosan azt kapjuk, amit a cím ígér. És mégsem lehet Stan Lee és Moebius közös képregényét együgyűként leírni, mert ahhoz túlságosan jó ötleteket és egy érett világképet tartalmaz a kötet, éppen csak valahogy a megvalósítás hagy némi kivetni valót maga után.

Pedig az ember már alapból hajlamos nagy elvárásokkal neki ülni két ekkora legenda – AZ amerikai képregényíró és AZ európai képregényrajzoló – közös munkájának. Hiába figyelmezteti az előszóban Stan Lee – és erősíti meg őt az utószóban Moebius – hogy hát ez kettejüknek is igen nagy falat volt. És még csak azt sem lehet mondani, hogy kudarcot vallottak volna, nagyon is kellemes, szórakoztató kötetről beszélhetünk.

Kezdjük ott, hogy egyszer csak megjelenik a világűrből Galactus. Az a Galactus, aki sokáig azt a szerepet töltötte be a Marvel világában, mint amit most Thanos. Az egyik legveszedelmesebb ellenfél, aki alapvetően nem rosszindulatú, éppenséggel magát az olyan pórias fogalmak fölé helyezi, mint jó és rossz. Élettel teli bolygókat pusztít el, csak azért, hogy életben maradjon. Egy korábbi látogatása után kénytelen megfogadni, hogy nem falja fel a Földet – így hát most az éhségtől rákényszerítve az emberiséget próbálja meg rávenni tulajdon bolygójuk elpusztítására. Telitalálat ez a kiskapu, ahogy az a feleszmélés is, hogy nem egy külső ellenségtől kell tartanunk, hanem a saját legrosszabb oldalunktól.

Valahol kicsit sem meglepő, hogy a kötet a nyolcvanas évek végén született – ez volt az az időszak, amikor mintha elkezdtünk volna feleszmélni, hogy önzésünkkel és bírvágyunkkal mekkora károkat okozunk a bolygónknak. Az sem, hogy ezt a témát pont ez a két alkotó karolta fel az elsők között, mielőtt még bárki annyit mondhatott volna, hogy „Egyesített hatalmatokból…”

Emellett Moebius stílusa kiválóan alkalmas arra, hogy mind Galactust, mind az egykor őt szolgáló Ezüst Utazót egyszerre tegye szürreálisabbá és mégis kézzelfoghatóvá. Az ő Galactusa hatalmas, jól láthatóan energiából születik, és mégis barázdákkal és ráncokkal teli. Ténylegesen egy sci-fi isten, nem pedig egy nagyranőtt bohóc ostoba sisakban – pedig Kirby után már csak kevesen tudták őt hitelesen elkapni, nem véletlen, hogy az ezredforduló óta sem a filmek, sem a modernizált Újvilág képregények nem merték bevállalni ezt az inkarnációját. Az Ezüst Utazó pedig humanoid, de mégis idegen.

Igaz, Moebius emberábrázolása alapból erőteljesen különbözik az amerikai képregényekétől. Van bennük valami, amitől mintha nem is a huszadik század embereit látnánk, hanem a távoli jövőét, évszázadokkal arrébb – bár lehet, hogy ebben az is a ludas, hogy Moebiushoz már hajlamos vagyok ezt a közeget társítani. Emellett az Ezüst Utazó alapból nem hagyományos szuperhős, hanem ennél sokkal sci-fisebben elrugaszkodott karakter. Egy szuperhős minden hatalma ellenére is egyértelműen ember marad – az Utazó magányos, távoli, olyasvalaki, aki megelőlegezte nekünk Dr. Manhattant.

Ezt a sci-fi hangulatot pedig nagyon is megalapozza Stan Lee hozzáállása, aki ezúttal a problémák forrásáért nem is az egyébként korrektnek ábrázolt Galactust vagy egy másik szupergonoszt, hanem magát az emberiséget teszi felelőssé, és ez alól kicsit sem hajlandó őket felmenteni. Teljesen mindegy, hogy ezt emberi és nem-emberi oldalról kik használják ki, ezért akkor is minket terhel a felelősség. Hiszen Galactus sem tesz mást, minthogy annyit mond, csak a saját érdekeinket nézzük – és sokaknak elég is ennyi, az pedig, hogy ezt egy fizikai téren náluk erősebb valaki mondja ki, csak eggyel több indok, hogy ezt a felfogást kövessék.

Emellett néhány karakterrel Stan Lee tovább árnyalja ezt a mondanivalót. Két helyen bicsaklik meg a történet, az egyik az, hogy itt-ott a karakterek kinyilatkoztatásai kicsit túl direktek. Olykor mintha elmagyaráznák, hogy konkrétan az alkotók mit is akartak elérni az ő megvalósításukkal, és ez az, ami meggátol abban, hogy rajtuk keresztül ténylegesen megéljük, és ez által még jobban megértsük azokat a problémákat az emberi gyarlóságról, amikről a Példabeszéd szól. Így is értjük, sőt, részemről telitalálatnak tartottam ezeket – éppen csak egy kicsivel több érzelmi töltet hiányzott, hogy jobban magába rántson a történet és éppen ezért tovább elkísérjen.

Pedig maga a Példabeszéd roppant pátoszos, és itt jön be a második hiba, tekintve, hogy hiányzik belőle a humor, ami pedig mindkét alkotó munkásságát jellemzi. Stan Lee képregényei tele vannak harsány, mégis kifinomult és önreflexív humorral, ahogy az Incal is meglehetősen szatirikus alkotás. Itt ez nincs meg, és az önreflexió kimerül abban, hogy Galactus olykor megjegyzi, elege van a közhelyekből. Egy idő után egy kicsit mi is azt várjuk, hogy mindaz, amiről a kötet szól, jelenjen meg frappánsabb szövegekben.

Mégis, a hiányérzetem ellenére nagyon is örülök, hogy ott van a polcomon. Mert a szuperhősös képregényekre bizony ráfér, hogy elverje a port az emberiségen is, és ne csak kívülálló statisztákként jelenítse meg a jó és rossz harcában. Ahogy az is, hogy olykor ténylegesen egy másik világnak ábrázoljuk az övéket, ahol a jelenlétük átformálja a magunkról alkotott képet, és nem csak néhány emberfeletti híresség pózol olykor a kamerák előtt.

A Példabeszédben jóval több rejlik annál, amit végül kaptunk. Ám ennek ellenére mégis olyasvalamit képvisel, aminek helye van a polcunkon, ha szeretjük azt, amikről a szuperhősök szólhatnak, ha kicsit engedjük kibontakozni őket.

Pusztai Dániel

Az Ezüst Utazó: Példabeszéd
Szerzők: Stan Lee és Jean Moebius Giraud
Kiadó: Fumax
Megjelenés: 2019. február 

Facebook Hozzászólások