Az eszement vonatból nincs kiszállás

Vasember, Acélember, Pókember és társaik elmehetnek a sunyiba, ha egyszer Dél-Koreáig kell menni egy igazán őrült, féktelen, kreatív és látványos blockbusterért. A gazdatest rendezőjének Snowpiercer című angol nyelvű bemutatkozása eklektikus sztárszereposztást és animációs filmbe illő látványvilágot mutat fel, a néző meg csak kapkodja a fejét.

snowpiercer

Chris Evans, Jamie Bell, Octavia Spencer, Tilda Swinton, Ed Harris, Ewen Bremner, John Hurt, Song Kang-ho, Vlad Ivanov, Alison Pill – olyan random névsor ez, mintha egy filmfesztivál zsűritagjai lennének, akik korábban sosem találkoztak, és vélhetően többet nem is fognak. Ehhez képest Bong Joon-ho, az óriási nemzetközi sikert aratott A gazdatest rendezője, pont ezt a csapatot trombitálta össze angol nyelvű bemutatkozásához. Ők mind ugyanazon a Snowpiercer nevű jégtörő vonaton utaznak, amely a globális felmelegedés elleni küzdelem jegyében lefagyasztott Föld túlélőit hordozza 17 éve körös-körül a világban.

le-transperceneigeA Snowpiercer az 1982-es Le Transperceneige című francia képregényen alapul, és ennek megfelelően a – különösen a vonaton kívüli – látvány gyakran egy rajzfilmre emlékeztet. Könnyen el lehet játszani a gondolattal, hogy milyen pazar animációs filmet lehetett volna készíteni az alapanyagból, különösen, hogy a film első felében úgy tűnik, hiába volt a Snowpiercer minden idők egyik legdrágább dél-koreai filmje, a cselekmény alig mozdul ki a vonat szegényekkel telezsúfolt hátsó traktusából. Míg a hollywoodi sci-fik rendre nagyban kezdenek, és hamar ellövik a muníció nagy részét, a Snowpiercer kezdetben gyanús. Mintha nem lett volna elég pénz, szinte kamaraszínház jellegűen indul a film: mindenféle szedett-vedett rongyos népségek lázadoznak a vonaton, a náci őrök pedig szépen leverik őket. Az első jel azonban, hogy sokkal őrültebb menetre váltottunk jegyet, hamarosan megérkezik a műfogsoros, szódásüveg-szemüveges Tilda Swinton személyében.

Swinton művészi igényességéről és kockázatkereséséről hosszú bekezdéseken keresztül lehetne regélni, de a lényeg, hogy ő egy ritka, megzabolázhatatlan kincs a filmvilágban, mert a teljesen megérdemelt Oscar-díja (Michael Clayton) óta ahelyett, hogy sorra zsebelné be a magas gázsikat különböző boszorkány, űrlény és szemét ügyvéd/politikus ribanc szerepekért, következetesen támogatja a tehetséges rendezőket világszerte. Az utóbbi öt-hat évben bármikor beugrott, ha Jim Jarmusch, Wes Anderson vagy Coen testvérek szintű művészek hívták, de közben szerepelt magyar (Tarr Béla: A londoni férfi), olasz (Luca Guadagnino: Szerelmes lettem) vagy francia (Érick Zonca: Julia) kultrendezők filmjeiben is. Éppen ezért semmi meglepő nincs abban, hogy a dél-koreai Bonggal is egymásra találtak, és Swinton az európai premiert megelőző deauville-i sajtótájékoztatón karakánul kiállt amellett is, hogy a Snowpiercer-t a rendezői, vágatlan verzióban kell látnia minden nézőnek.

Ez a kinyilatkoztatás egyébként a film tengerentúli forgalmazását felvállaló Harvey „Ollókezű” Weinsteinnek szólt, akit nem hatott meg, hogy Dél-Koreában minden idők legjövedelmezőbb filmje lett a jórészt angol nyelvű Snowpiercer, az amerikai piacon húsz perccel kurtább változatban készül bemutatni. A nagy felháborodást kiváltó döntés egyébként nem teljesen alaptalan, Deauville-ben a 126 perces eredeti változatot láttuk, amin kétségtelenül lehetne még húzni, feszesíteni. Egyes jelenetek lélegzetelállítóan izgalmasak és látványosak, máskor pedig nehéz eldönteni, hogy ironikus vagy halálosan komolyan vett szentimentalizmussal van-e dolgunk.

Érdekes, hogy a soknemzetiségű szereposztásban rejlő lehetőségeket sem használják ki maradéktalanul. A koreai főszereplők (A gazdatest-ből ismert Song Kang-ho – Ko Asung páros) a saját nyelvükön szólalnak meg, de fordítással csak az első percekben fáradoznak, míg a román főgonosz például egy mondatot sem kap. A végkicsengés arra utal, hogy hangsúlyos, hogy mely népcsoportok képviseltetik magukat a túlélők vonatán, de közben szinte semmi nem támasztja alá, hogy a mai világra nézve reprezentatív lenne az utasok összetétele, így például nincs több ázsiai, afrikai vagy latin a szegényvagonokban. Talán épp amiatt, hogy a vonat metafora több helyen is sántít, nehéz túl komolyan venni a Snowpiercer-t.

Az egyes jeleneteket és látványkompozíciókat lehet és érdemes is elemezni, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy a történetnek szükséges lenne drámai mélységet tulajdonítani. Egy viszonylag egyszerű, gyakran feldolgozott utópiafelállást láthatunk, amelyet a rendező elképesztő vizuális érzéke és apró részletekre kiterjedő kreativitása emel ki napjaink sci-fi terméséből. Ahogy a felkelők fokozatosan haladnak előre a vonat istenkomplexusos és Ózra, a nagy varázslóra is emlékeztető masinisztája felé, egyre vadabb látványorgiában van részünk, és a dinamikus csatajeleneteket jó érzékkel ellensúlyozza a képtelen fekete humor. A sötét alagútban végrehajtott fáklyás mészárlás vagy a gazdagvagonokban tomboló extrém partik láttán a néző csak kapkodja a fejét, és ráeszmél, hogy pont ez az eszement ötletesség hiányzik napjaink hollywoodi blockbusterjeiből.

Nem kérdés, hogy Bong Joon-hóra seperc alatt le fog csapni egy hollywoodi stúdió, és rábíznak egy X-Men-folytatást, egy Pókember-rebootot vagy valami hasonló baromságot. Kérdés, hogy ha öltönyös pénzemberek döntenek majd arról, hogy féktelen víziói megfelelnek-e az amerikai kertvárosokban lakó 14 éves kiskamaszok szintjének, marad-e bármi a Snowpiercer-t átható ötletességből. Guillermo Del Toro intő példája alapján jobb lenne, ha Tilda Swinton, Chris Evans és hasonlóan bevállalós társaik máskor is inkább Dél-Koreába kirándulnának, mintsem Bong Hollywoodba.

A Snowpiercer-t a deauville-i filmfesztivál zárófilmjeként láttuk, magyar bemutatóról egyelőre nincs hírünk. [origo.hu]