AvP: The Deadliest of the Species – Bizarr szövetség

Különös történet ez – aligha vannak sokan (ha vannak egyáltalán), akik szabadabban és (talán mondhatjuk) kreatívabban kezelték az alien és predator mítoszt, mint Chris Claremont ebben a 12 részes sorozatban. A két lény egymáshoz és az emberhez való kapcsolatát olyan messzire viszi, és olyan sok réteget von rá, hogy ezzel bőven kiemelkedik a franchise átlagos képviselőjének tengeréből. Lehet, hogy ezeknek a lényeknek ez a sajátos értelmezése, sajátos szituációkba való helyezése már túl van néhány rajongó toleranciaszintjén, de a szubjektív megítéléstől függetlenül el kell ismerni, hogy Claremont merész lépéseket tett ebben a sorozatban, és ez nem is csak kizárólag a sztorira értendő, hanem az egész képregény stílusára, hangulatára is. Mert vegyünk egy tetszőleges alien vagy predator történetet, és valószínűleg legalább tízszerannyi hullát és vért találunk szinte egyetlen részében, mint itt összesen. Ez persze önmagában még se nem negatívum, se nem pozitívum – de tény, hogy az X-Menen alaposan megedződött Claremont (lehet keresni a sorozatban a lemészárolt mutáns – és Batman – trófeákat) mindig is a történetmesélésben (azon belül is a hosszú távúban) volt igazán erős, és ezt itt is megfelelően demonstrálja.

A jövőben járunk, amikor a Földet lerohanták a xenomorfok, és az emberiség kis életben maradt hányada a bolygó atmoszférájában lebegő, hatalmas égi városokba vonult vissza a felszínről. A gyönyörű Caryn Delacroix egy mesterségesen kreált, tökéletes nő, ún. trófea, akinek egyetlen célja a várost uraló férjének kielégítése minden légező szempontból. Caryn azonban förtelmes lényekkel teli rémálmoktól szenved, amikor pedig életében – és az égi városon – elszabadul a pokol egy ragadozónak köszönhetően, olyan harci készségeket és tapasztalatokat fedez fel magában, amikről nem is tudta, hogy léteznek. A zavaros helyzetet fokozza egy apa és egy fiú hatalomért folyó párharca, egy az egész várost felügyelő mesterséges intelligencia, néhány zsoldos és katona, és persze a xenomorfok érkezése. Caryn pedig az egyre nagyobb káosz közepette igyekszik rendet rakni – elsősorban a saját fejében.

Az erősen történetközpontú The Deadliest of the Speciest a címhez és a karakterekhez képest viszonylag kevés akció, viszont annál több szöveg, dialógus és rejtély jellemzi, nem beszélve a karakterek és egymáshoz fűződő kapcsolataik ábrázolásáról. A sztori lassan indul, a hangsúly folyamatosan azon van, hogy Caryn hogyan éli meg az eseményeket, fokozatosan tárul csak fel az olvasó előtt, hogy mi is bújik meg azok hátterében, és persze csak az utolsó részben derül fény mindenre, miután már több csavaron, alien-ragadozó-ember hibriden is túlvagyunk.
Claremont határozottan jól keveri a lapokat, intelligens, hatalmi intrikákkal súlyosbított sztorit ír, a valóságot gyakran és ügyesen keveri meg virtuális, szimulált és álombéli történésekkel, és még ha néhány mellékszereplő sekélyes is marad, a Caryn körüli misztikum bőségesen elég ahhoz, hogy lekösse a figyelmet – de azért van még ennél több is a tarsolyában. Izgalmas és színes világot kapunk, jó, és főleg jól használt ötletekkel (a trófea-feleségek, az alienvadász robotok, a bolygóközi rabszolga-kereskedelem stb.), és a címbéli három faj sajátos egy kalap alá vételével.

A sorozat fő erénye (és bizonyos szempontból furcsasága), hogy képes egy alien királynőt, egy női ragadozót és a főszereplőt (néhány embertársával együtt) nem csak egy történetbe, hanem egy csata egyazon oldalára állítani, mindenféle izzadságszagú erőlködés nélkül, úgy, hogy a három faj képviselőinek teljességgel valószerűtlen, kényszerű szövetsége ne csak elfogadható, de egyben logikus is legyen. És ahogy végig hangsúlyosan Caryn szemszögéből figyeljük az eseményeket, néhány apró, de roppant hatásos jelenetnek köszönhetően bepillantást nyerünk a csapat hátborzongató természetellenességébe is („A királynő csak… figyel minket. Tommy, sosem láttam még alient, ami ne támadt volna.”).

Az első három részt Jackson Guice, a többit Eduardo Barreto rajzolta, és utóbbi hátterei talán kevésbé kidolgozottak, de összességében szerencsére elég hasonló a stílusuk (realisztikus képek, lendületes akciók, remek lényábrázolások, nem túlzóan, de kellően horrorisztikus vonások), így a váltás egyáltalán nem zavaró. Nem ártott volna, ha a két gyalázatos AvP filmhez Hollwood lop egy-két ötletet ebből a képregényből – van benne annyi, hogy akár több filmre is elég legyen, és nem csak agyatlan kaszabolásról szól. Rajongóknak kötelező, de azoknak is érdemes kézbe venniük, akik csak kicsit is érdeklődnek a franchise iránt, és kíváncsiak rá, hogy egy értelmes író mit képes kihozni a koncepcióból a vérontáson kívül.


Megjelenés: 1993-1995
Történet: Chris Claremont
Rajz: Jackson Guice, Eduardo Barreto

Olórin, 2008. szeptember 4.