Asterix háromszor

Rövid időn belül három Asterix albumot is megjelentett a Móra kiadó. A sorozat fordulóponthoz érkezett, az egyik könyv például utolsó a klasszikus történetek sorából, a másik az Uderzo nevével fémjelzett korszak nyitánya, a harmadik pedig az új alkotók kezébe került széria legfrissebb kötetének regionális premierje. Mi pedig elolvastuk mindet!

Asterix és a belgák

Boldog rómait látni nem mindennapi dolog a gall falu környékén. Rettegő bakák helyett most vidám katonák dalolásznak megkönnyebbülten, pedig látszólag semmi különleges dolog nem történt. Azért valamivel arrébb mégis történt valami: Caesar a belgákkal vívott háború után úgy fogalmazott, hogy Gallia valamennyi népe közül bizony ők a legbátrabbak. Hozzájuk képest tehát mindenki más – így Obelixék is – jóval kisebb veszélyt jelentenek, ilyen pimaszságot pedig egyetlen önérzetes gall sem hagyhat annyiban! Ebből táplálkozik az Asterix és a belgák konfliktusa.

Az utolsó, Goscinny által írt epizód egyszerű, az előzményeket ismerve talán túlságosan is az. A klasszikus albumok receptje alapján építkezik, és tisztességgel végig is viszi a koncepcióját, de nagyon szerény eszközökkel, kevés igazán kreatív ötlettel.

A történet szerint mikor Hasarengazfix főnök tudomást szerez Róma császárának könnyelmű kijelentéséről, elhatározza, felkeresi a rivális népet, hogy a végére járjon a pletykáknak. Mikor végre találkoznak a belgákkal, kiderül: szinte ugyanolyanok, mint ők. Vidámak, falánkak, erősek és makacsak, ám mivel két dudás egy csárdában ritkán fér meg, valahogy döntésre kell vinni a dolgot. Goscinny ebben az albumban inkább a két nép hasonlóságait domborította ki, nem pedig a belgák paródiáján volt a hangsúly. Híres sportolók és énekesek, valamint képregényfigurák (a Tintinből például) is tiszteletüket teszik, a fókusz a két nép ezer szálon kötődő történelmén, testvéri kapcsolatukon van.

Goscinny hattyúdala nem is lehetett volna szebb: a fináléban a hősies gallok a belgákkal vállvetve rohannak a főellenséggel, Caesar-ral megvívandó végső ütközetre. Az író az album munkálatai közben hunyt el, végül Uderzo fejezte be azt, és ha hihetünk a Wikipédia trivialistájának, az utolsó panel bal alsó sarkában, a Goscinny szignó felett könnyező kisnyúl is emiatt ilyen szomorú.

A megosztott falu

Ha volt nehéz időszaka Albert Uderzonak alkotói pályája során, az minden bizonnyal alkotótársa halála után következett. Goscinny legendás sztorikat legendás viccekkel, finoman odaszúrós paródiákkal töltött meg, halálával a képregényes világ az egyik legszórakoztatóbb íróját vesztette el. A Móránál legutóbb kijött, eredetileg 1980-as A megosztott falu volt az első, teljes egészében Uderzo által készített album, aki úgy döntött, egyedül is folytatja a kis gall kalandjait.

A történet egy eddig ismeretlen gall faluban játszódik, ahol a lakókat kevésbé foglalkoztatja a leselkedő római veszély, inkább saját belső viszályaikkal vannak elfoglalva. A falu vezetéséről megállapodni képtelen Sovinix és Radicalix nézeteltérése megosztja a lakosságot, nem is hajlandóak szóba állni egymással, békülni pedig végképp nem. A falut ezért egy hatalmas árokkal választották ketté (utalás a berlini falra), így ki-ki eldönthette, melyik önjelölt vezérre teszi a voksát. Sovinix tanácsadója, Ökotoxix azt javasolja, hogy kérjék a rómaiak segítségét az ellenfél legyőzéséhez, míg Radicalix ezt megtudva rögtön Asterixék után küldet egy futárt…

Uderzo valószínűleg pályafutása egyik legnagyobb kihívásával nézett szembe Goscinny halálával. Sokan gondolták úgy, hogy az Asterix képregények ezzel véget is érnek, de az immáron íróvá is előlépő Uderzo megpróbálkozott a folytatással – nem is sikertelenül. Goscinny zsenialitását nyilván igazságtalan lenne számon kérni az első önálló albumon, de a lehetőségekhez képest nagyon is korrekt kaland kerekedett A megosztott faluból. A sztori alapja egy Rómeó és Júlia parafrázis, az acsarkodó főnökök gyermekei ugyanis szerelmesek egymásba, az ebből adódó konfliktust pedig egy sor mókás ötlettel sikerült feldobni. (Mint például az a gall, aki nem volt hajlandó választani a két alternatíva között, így az ő háza a demarkációs vonalon áll.)

Ami elsőre furcsának, de legalábbis újnak hathat az albumot olvasva – az olvasónak címzett kiszólások mellett – az egészet finoman belengő fantasy hangulat. A sorozatban eddig Asterix, Obelix és a többiek jelentették az “embert”, sajátos testarányaik viccesnek hatottak ugyan, de ez épp vonzó volt az Uderzo által megalkotott, egységes képi világban. Most azonban belép a képbe a legkevésbé sem “emberi” Ökotoxix, aki inkább hasonlít egy halra, vagy békára – ezzel gyakran viccelődnek is a többiek, valamint a mindenkinél legalább egy fejjel magasabb Comix és Fanzina, az epizód szerelmespárja. Utóbbiak főleg szembeötlőek, olyanok, akár egy fantasy sorozat hősei, akik különös lények lakta bolygóra érkeznek, a többi karakter kerti törpének hat mellettük – érdekes, hogy Uderzo ilyet húzott. (Jó, persze ez sem előzmények nélküli: az Asterix a római légióban című epizódban szerepelt már egy hasonló karakter.)

A megosztott falu csak kevéssel marad el a sorozat korábbi darabjaitól, szórakoztató és vicces, ugyanakkor a legpolitikusabb is mind közül: a mai viszonyokkal való párhuzamokon lehet sírva nevetni. Ajánlott olvasmány.

Asterix és az itáliai futam

Mit adtak nekünk a rómaiak?! Lactus Bifidus, a római úthálózatért felelős politikus szerint kiváló utakat biztosan, még ha ezzel a mindennap közlekedők nem is mindig értenek egyet. Nagyjából ilyen felütéssel indul a vadonat új Asterix kaland, ami a Mórának hála most már nálunk is elérhető.

Mióta Jeany-Yves Ferri és Didier Conrad lettek az Asterix képregények írója és rajzolója, és minden szem rájuk szegeződik, igyekeznek szórakoztató albumokkal meghálálni a beléjük vetett bizalmat. Legutóbbi képregényük, az Itáliai futam kis késéssel jutott el hozzánk: “modern” köntösbe bújtatott, de azért legtöbb elemében a klasszikus receptet követő album lett.

A történet szerint a már említett Lactus Bifidus – hogy a kritikák ellenében az úthálózat minőségét bizonyítsa – gigászi kocsiversenyt hirdet, ahol a mezőny az egész olasz csizmán (a Giro D’Italia-hoz hasonlóan) végighaladva vinné hírét a kátyúmentes, kiválóan karbantartott római utaknak! Kissé elhamarkodottan tette ezt, tudja ő is, azok az utak bár Rómába vezetnek, a tökéletestől is messze állnak. A helyzetet súlyosbítja, hogy Caesar parancsára a versenyt egy rómainak kell megnyernie, ami azért is nehéz, mert egy jóslat miatt Asterix és Obelix is nevez a megmérettetésre.

Ez az itáliai futam leginkább a Flúgos futam szellemében fogant, a lehető legtávolabbi helyekről érkezett, a másik kultúrájával először talán épp ezen a versenyen találkozó versenyzőket és kálváriájukat nehéz másképp szemlélni, mint a Hanna-Barbera hatvanas években sugárzott rajzfilmjének római kori megfelelőjét. De ha Asterix háza táján kell előképet keresni, akkor az új kaland az Asterix galliai körutazására hajaz a legjobban, amely összehasonlítást már nehezebben állja ki a friss kötet. Persze itt is minden panelre jut valamilyen geg, hol egy ismert személy karikatúrája tűnik fel, hol pedig a részt vevő népek mikroparódiáját kapjuk, mégsem annyira erősek és emlékezetesek ezek. Jean-Yves Ferri helyesen idecitálta még a sporttal kéz a kézben járó szponzorokat, na meg a bundázást, ezek római verziója az album emlékezetesebb megoldásai közül valók, de ezekre legalább ennyi mérsékelten vicces geg és üresjárat jut.

Didier Conrad munkája viszont egyenletesen magas szintű: szinte hihetetlen, hogy lehet ilyen pontossággal és szellemességgel megidézni Uderzo rajzait. Öröm ránézni, minden szereplő élettel teli, a nagy pontossággal megrajzolt paneleken pedig percekig érdemes időzni, hogy minden apró részletet felfogjon az ember.

Nagyszabású és vicces, de kevésbé izgalmas epizód lett az Itáliai futam: a Jean-Yves Ferri és Didier Conrad páros tud ennél sokkal jobbat is!

Farkas Dávid

Facebook Hozzászólások