Arrowsmith – Mágusok világháborúja

Mennyire lett volna más az első világháború, ha repülő emberekkel, mágusokkal, varázslatokkal és sárkányokkal vívták volna? Kurt Busiek Arrowsmith című hatrészes minisorozata erre a kérdésre ad választ, mely különös módon az, hogy semennyire. Persze, furcsább, egzotikusabb, kiszámíthatatlanabb és talán még veszélyesebb is lett volna a nagy világégés, de a lényegen mindez mit sem változtatott volna. A háború így is, úgy is értelmetlen, kegyetlen és inhumánus, a csatamezők mocskát a jövő reménységei, a fiatal, lelkes katonák vére mossa, a városok porig égnek az ütközetek hevében, özvegyek és árvák ezrével születnek naponta, egy idő után pedig már senki nem tudja, mi értelme is van az egésznek – vagy hogy valaha volt-e értelme egyáltalán.

Tehát egy alternatív 1915-ben járunk, ahol a mágia szinte a mindennapok része: a világot különös teremtmények és szörnyek népesítik be, akik még a kis létszámú, a világtól elzárt falucskákban is teljesen természetes vendégeknek számítanak. A főszereplőt, Fletcher Arrowmith-t lenyűgözi a háborúban harcoló légi csapatok látványa: fiatal srácok, akik vállukon kis sárkányokkal, mágia segítségével repdesnek a levegőben, oly könnyedén, mint ahogy egy kisfiú szökell a földön. Fletcher egy barátjával megszökik otthonról, és jelentkezik a hadseregbe, ahol persze kemény kiképzés vár rájuk. Megismeri a szerelmet, a repülés titkát, és úgy érzi, végre valami értelmet talált életének. Csakhogy a háború nem kellemes, férfias kaland, hanem véres és kegyetlen borzalom, a naiv Fletcher pedig hamarosan ráébred arra is, hogy az ellenség nem feltétlenül maga a gonosz, és az ő oldalán sem biztos, hogy csak szentek állnak…

A csillogó-villogó, mágikus külső ellenére bizony Kurt Busiek képregénye már-már arcátlanul sematikus. Ha a varázslatot kivonjuk belőle, csak egy átlagos háborús történetet kapunk, annak minden, már évtizedekkel ezelőtt is elavult sablonjával együtt. Az idealista fiú tettvágyból csatlakozik a sereghez, kemény kiképzésen megy át, kemény kiképzőtisztjének kezei alatt, bejön a képbe egy szerelmi szál, egy tahó katona- és vetélytárs, aztán jön az első csata és veszteség, a mindenki által tisztelt, harcedzett felettes, majd a jóbarát eleste, a felelősségteljes pozíció a nagy megmérettetéssel stb., stb. Egy szikrányi eredetiség sincs az egészben, és ha ez még nem volna elég, a címszereplő is amolyan se íze se bűze karakterre sikeredett, aki ráadásul az események többségében szinte teljesen passzív marad. A csatákat mások nyerik meg helyette, ellenben őt többször is ki kell húzni a kulimászból, a fináléban pedig kizárólag a vakszerencsének köszönhetően vezeti biztonságba a rábízott embereket. Busiek egyszerűen nem ad neki lehetőséget a kibontakozásra és a bizonyításra, elmélkedve, leveleket írogatva, keseregve végigbotladozza a cselekményt, és közben nem csinál semmit.

Viszont legalább az idealizmusának és a kalandvágyának elmúlását, a tapasztalatszerzés keserűségét, a háború borzalmainak megismerését jól érzékelteti az író, és szerencsére ezek a változások érezhetően kihatnak Arrowsmith gondolkodására is (még ha tetteire nem is). És persze itt van nekünk a mágia, ami – valljuk be – a kliséhegyek ellenére is alaposan feldobja a történetet. Busiek egy ámulatba ejtő, színes, mindenféle lényekkel és varázslatokkal teli világot hozott létre, aminek (párhuzamba állítva a főszereplő eleinte optimista világnézetével) kezdetben csalogató szépségét és káprázatát mutatja be, hogy aztán fokozatosan megismertesse az olvasót a háborúban használt, gonosz és sötét oldalaival is. Misztikus, zöld köd változtatja az embereket egymást lemészároló állatokká, vámpírseregek ritkítják a katonák sorait, a holtakat aljas mágiával zombikká változtatják, apró üvegcsékből pedig egész városokat, gyerekestül, asszonyostul felperzselő szörnyek kelnek elő.

Kár, hogy Busiek nem hangsúlyozta ki jobban a történetnek ezt az oldalát: izgalmasabb lett volna, ha a sablonos háborús dráma helyett erre koncentrál, főleg, hogy a háttérben itt-ott meghúzódnak olyan momentumok, amik megérdemeltek volna nagyobb kifejtést (pl. a szóbeszéd a pusztítás hátterében meghúzódó Vércsászárról, aki a háborún élősködik, vagy az idős mágusok, akik már olyan kevesen vannak, hogy a kormány nem engedi harcba őket, így csak otthonuk biztonságában fejlesztenek ki új fegyvereket, amiket sokszor tesztelés nélkül küldenek csatába).

Ami végül igazán kihúzza a csávából az Arrowsmith-t, az Carlos Pacheco. Rajzai félelmetesen gyönyörűek és realisztikusak, a normál világ tárgyai és emberei közé pedig úgy lopja be a mágia csodáit, mintha mi sem lenne azoknál természetesebb. A néhány duplaoldalas kép, ábrázoljon akár utcát, akár csatateret, különösen lélegzetelállító, telis-tele apró részletekkel, a háború borzalmai kézzelfoghatóak, a beléjük szivárogtatott fantasy pedig egyszerre csodálatos és sötét. Roppant kreatív és tudatos az is, ahogy a panelek elrendezésével fokozza a dialógusokra épülő jelenetek dinamikáját, és ahogy rendszerint keskeny, álló paneleket alkalmaz a légi, illetve laposakat és széleseket a földi jeleneteknél – ezzel is kiemelve repülés által nyújtott másfajta élményt és perspektívát, ami elsődleges okként szolgált a címszereplő csatlakozásához a seregbe. Kiváló munkát végzett a színező, Alex Sinclair is: szépen egyensúlyoz a színpompás fantasy és a komor háborús hangulat határmezsgyéjén, és az első rész pompázatos világa mérföldekre van az ötödik zöld, tüzes káoszától, vagy a hatodik nyitóoldalának baljós, vérvörös égboltjától.

Az Arrowsminth érdekes egyveleg, aminek sajnos csak egyik hozzávalója működik igazán jól. Busiek képzelete sokkal érdekesebb, mint a háborúval kapcsolatos mondanivalója, és a képregény végül csak Pacheco rajzainak és Sinclair színeinek köszönhetően emelkedik kicsit az átlag felé. Ezek miatt érdemes elolvasni, és reménykedni benne, hogy a tervezett folytatáshoz Busiek is jobban összeszedi majd magát.

Megjelenés: 2003 (hat rész)
Történet: Kurt Busiek
Rajz: Carlos Pacheco

Olórin, 2008. július 21.