Anno 1602

Egyszerű kérdés következik: mi a közös Shakespeare-ben és a Marvel Univerzumban? Egy laikus számára semmi, ezzel szemben a Marvel írói órákat tudnak mesélni arról, hogy milyen párhuzam vonható Hamlet és Hulk között. A megoldás a kérdésünkre ennél sokkal prózaibb: ez az 1602.
Igen, ehhez is Neil Gaimannek kell lenni, hogy a Marvel Univerzum negyvenéves fennállása örömére beszorozza ezt a számot tízzel, majd kivonja a forduló évéből, visszaröpítve minket a múltba. Ahhoz pedig pláne, hogy az egész koncepció működjön, és ne valami egetverő baromság váljon belőle. Azonban az 1602 nemcsak ezért különleges.

Ha az ember Neil Gaiman nevét hallja, egyből a Sandman világa ugrik be, a maga többrétegű, borongós mélységével, visszafogott, karakterorientált történeteivel. Néhányan már odáig merészkedtek, hogy Gaiman nem is ért máshoz, minden egyes elbeszélésével ezt az urban fantasy univerzumot bővíti. Erre frappáns válasz az 1602, ugyanis ez a mű minden, csak nem Sandman.

Erzsébet korában járunk, egy soha nem volt Európában. Szerte a világon üldözik a különleges képességeket birtokló boszorkányfajzatokat, az egyik legnagyobb uralkodót Otto von Doomnak hívják, őfelsége szolgálatában pedig olyan személyek állnak, mint Nicholas Fury és Stephen Strange. Furcsa egy világ ez, ugyanakkor egy valamiben ismerős lehet minden lelkes képregény-rajongónak: történetesen, hogy a végéhez közeledik. Az eget hetek óta villámok hasítják ketté, a királynő haldoklik, és egyéb ómenek adják a halandók tudtára, hogy közeleg az Apokalipszis. Az egyszeri emberek közül sokan igyekeznek erről nem tudomást venni, ami ékes bizonyítéka annak, hogy ők is csak módjával várták a világvégét, éppúgy, mint mi.
Akadnak ellenben olyanok, akik felfigyelnek az eseményekre, és igyekeznek megelőzni a közelgő fenyegetést, noha még azt sem tudják, hogy mi lehet a forrása. Természetesen közéjük tartozik Fury és Strange is, de akadnak még néhányan, akik titokban igyekeznek a saját malmukra hajtani a vizet.

Mert az 1602 világát számtalan oldal formálja azzá a titkokkal, intrikákkal és csodákkal teli világgá, mely a maga ismeretlen mivoltában mégis ismerős. Gaimannek ugyanis remek érzéke van ahhoz, hogy az ezüstkori Marvel univerzumát miként elegyítse a kora újkoréval, egyáltalán a szuperhős-mítoszt miként keverje bele a felfedezések korának legendáival. Ha csak az angol udvart nézzük, Erzsébet királynőnek a „mi” világunkban is fejlett kémhálózata volt, és előszeretettel támaszkodott asztrológusa, John Dee tanácsaira. Így az 1602-ben két legfőbb bizalmasa Sir Nicholas Fury és Stephen Strange, akik között kibékíthetetlen szakmai ellentét feszül. Feladatukat, jellemüket és életvitelüket tekintve nem változtak semmit: Sir Fury „itt” is lubickol az árnyak világában, kémhálózatán keresztül alig akad olyan tudás, ami ne jutna el hozzá, és mindenre képes, hogy megvédje országát és királynőjét. Stephen Strange pedig ugyanaz a magának való remete.

Még érdekesebb a helyzet az Újvilág esetén; a felfedezések korában járunk, amikor Amerika kontinensére az európai ember még épphogy próbálja megvetni a lábát. Egy hatalmas, feltérképezetlen vadon, ami történeti szempontokból hasonló szerepet tölt be, mint az űr az ezüstkori Marvel univerzumban. Egy olyan vidék, ami hemzseg a kincsektől, mágiától és szörnyektől. Ma már hajlamosak vagyunk mosolyogni őseinken, akik fejnélküli és féllábú emberekkel népesítették be az ismeretlen földeket, de hát nem ezt tesszük mi is a sci-fik által a világűrrel? Ahogy az akkori embereknek, úgy nekünk is szükségünk van a misztikumra; a misztikumra, amit az ismert világ határán túl helyezünk el. Ez pedig cseppet sem változik az idők során, csupán mi toljuk egyre kijjebb és kijjebb a határt. Szükségünk van a tündérekre és a manókra; ha a felvilágosult gondolkodás azt mondja nekünk, hogy nincsenek koboldok, akik gyereket rabolnak, asszonyokat csábítanak, jószágokat falnak fel, és egyébiránt az erdő legsötétebb zugában élnek, ahonnan lehetetlen eszközökön lovagolva jönnek elő, akkor mi biccentünk, a koboldok pedig alkalmazkodnak az új idők szeléhez. Továbbra is gyerekeket rabolnak, meg a többi nemes foglalkozásukat űzik, lehetetlen dolgokon közlekednek, és az örök homályban élnek, csak földönkívülieknek hívjuk őket. Az ember ezen jellegzetessége az, ami képes eltartani az olyan „szakembereket”, mint Däniken.

Éppen ezért Amerikában, amit sokáig a „Here Be Dragons” – vagyis: Itt Sárkányok Élnek – címkével jelöltek, a Vadföld dinoszauruszai keserítik meg a jövevények életét. A Fantasztikus Négyes tagjai a Bermudáknál tesznek szert különös képességeikre, melyeknél Gaiman még jobban kihangsúlyozza a négy alkímiai elemhez való kapcsolatukat, és nem egy földalatti szörnnyel mérkőznek meg, hanem az Éden kapuját elzáró sárkánnyal – vagy annak kisöccsével.

A bajok forrása is az első angol kolónián kezdődik, Roanokén, ami máris egy külön cikket érdemelne meg. A felfedezések ugyanis mindig döcögősen indulnak meg, az „ezüstkori” hasonlatnál maradva remek példa az Apolló 1. Ugyanígy a Roanoke kolónia sem volt éppen sikeresnek nevezhető: az Óvilággal folytatott kapcsolat ugyanis nem három hónapra, hanem három évre szakadt meg, ami bőven elegendő volt, hogy a telepesek szőrén-szálán eltűnjenek. Az erre hozott elméletek száma vetekszik a dinoszauruszok kihalására hozott válaszok mennyiségével. Amikor ugyanis végre valahára hajók futottak be az apró szigetre, csupán egyetlen csontvázat találtak, meg egy fura szót a falra vésve: Croatoan. Ami bőségesen elég ahhoz, hogy meglóduljon az emberi képzelet. Éhen haltak volna, vagy egy járvány vitte el őket? Őslakók támadtak rájuk, és tőlük ez a különös elnevezés, vagy a Croatoan annak a szigetnek a neve, ahová átköltöztek? A földönkívüliek vitték el őket (akkoriban még minden bizonnyal koboldsipkában), vagy a vikingek lidércei pusztították el a kolóniát az utolsó emberig? Az utóbbi kettő már képregénybe illik, ahogy Roanokéba bizony belebotlunk olyan címekben, mint a Spawn vagy a Vertigo füzetek.

Ha már a bosszúálló vikingeknél tartunk, egyre elfogadottabb az az elmélet, hogy nem a spanyol volt az első európai nemzet, aki az Újvilágra tette a lábát, hanem a nagyszakállú „szelíd csónakosok”, csak éppen nem rendezkedtek be hosszútávra. Akárhogy is, ehhez is nem kevés bizonytalanság, és ennek megfelelően rengeteg mítosz fűződik. Mítoszokra szükség van. Állítólag Athént Thészeusz alapította, őseinket a Kárpátokba egy turul kergette be, és már az űrutazás körül annyi legenda kering, ami kitölthetne egy mitológiai lexikont.

Akárhogy is, éppen így kerül a képbe Rojhaz, Amerika Kapitány itteni megfelelője, egy indián, nem kevés európai vérrel, és gondoskodik, hogy a telepesek ne pusztuljanak el az első tél során. Roanokénak ugyanis szüksége van a hősökre. Ami a Kapitányt illeti, ő jobban működik itt, mint a korábban látott megfelelői. Amerika Kapitányt ugyanis mindig jellemezte egyfajta morális felsőbbrendűség, egy lényegesen egyszerűbb világkép, nem kevés naivitás, valamint az átlagembernél jóval fejlettebb fizikai tulajdonságok. Tökéletesen beleillik ez a kép az indiánokról alkotott „nemes vad” sztereotípiába. Ahogy a Marvel Univerzumban Steve Rogers eszmei is kopottasnak hatnak, úgy az európaiak is egyszerűnek találják Rojhaz világnézetét.
Ő a védelmezője Virginia Dare-nek, a Roankoe kolónia elsőszülöttjének, aki, mit tesz Isten, szintén emberfeletti hatalommal bír: képes magára ölteni a létező és mitikus állatok alakját. Virginia Dare egy létező történelmi figura, csak éppen a mi világunkban nem élt hosszú életet (persze, ki tudja?); apja a királynő tiszteletére keresztelte el Virginiának, ami érdekes, ha belegondolunk, hány szuperhősnek a neve tisztelgés egy történelmi személy vagy jelkép előtt. Mindez, illetve a tény, hogy a varázslatos Újvilág angol kolóniájának első szülöttjéről beszélünk, egyenesen mutat abba az irányba, hogy Dare kisasszony jóval több, mint aminek első pillantásra látszik. Így Virginia összekötő kapocs a „képregényhősök” és a történelmi személyek csoportja között, ugyanis ő mindkettőhöz tartozik. Persze az sem hátrány, hogy Gaiman kiválóan ért a gyerekek ábrázolásához, így Virginia egyszerre ártatlan és „védenivaló”, ugyanakkor talpraesett és leleményes.

Ami az öreg kontinenst illeti, meghatározó szerepet a már említett Fury és Strange kap, emellett kidomborított jellemet és súlyt is. Ez azért ironikus, mert a Marvel Univerzumban általában nem többek arccal és névvel felruházott deus ex machináknál. Ha a történetet be kell indítani, akkor mindig kéznél vannak, attól függően, hogy az írók mit akarnak: politikait, vagy fantasztikusabbat. Akkor is jól jönnek, ha máshogy necces lenne lezárni a sztorit (ld. a Káosz végén megjelenő és észt osztó Strange-et). Máskor pedig tanácsokkal látják el a hősöket, attól függően, hogy egy veszélyes terroristáról, vagy egy elszabadult démonról van szó. De – saját sorozataikon kívül, a Marvel világán belül – nem érezni azt, hogy nekik külön céljaik, indítékuk, életük, és egyáltalán, veszíteni valójuk lenne. Két megfoghatatlan írói eszköz, akik inkább a többi karakter boldogulása végett szerepelnek, semmint saját magukért.

Az 1602-ben ezzel szemben ők küzdenek foggal-körömmel a világ túléléséért, mégpedig az első sorban. És véreznek, szenvednek, de cseppet sem erőltetetten; Gaiman ugyanis a – mágikus vagy politikai – szerepkör mellé jellemet is kerekített nekik, így törődhetünk velük. Egyikük sincs egyszerű helyzetben: mit tegyen például Fury, aki az életét és – ami még fontosabb – becsületét tette fel arra, hogy Angliát és a mindenkori uralkodót szolgálja, ha történetesen Erzsébet utódjáról – az 1602 Jakab királyára – a legnagyobb jóindulattal sem lehet elmondani, hogy országa és a világ javát nézné?

A többi karakter közül Matthew Murdoch és Peter Paraquagh érdemel szót. Az utóbbi Fury apródja, igyekvő, becsületes, de – eredeti alteregójának megfelelően – roppant esetlen. A kapcsolata Fury-val már csupán azért is érdekes, mert bár a királynő jobb keze kedveli ifjú segédjét, aki mentoraként tekint rá, mégis, a vén veterán becsüli Peter ártatlanságát, így nem tanítja ki utódául, ami tökéletesen illik a kor (jobbfej) úr – szolga viszonyához, de szembemegy a tipikus képregényes mentorkapcsolattal. Matthew Murdoch a „vak (élet)művész” iskolapéldája; a nők élnek-halnak érte, olyan szövegei vannak, mintha maga Shakespeare írta volna őket, és persze jóval több egyszerű embernél. A több helyen is felbukkanó „vak nyomorék, aki jóval több, mint aminek látszik” Fenegyerek karakterére alkalmazva. És igen, sokan mondhatják most, hogy milyen kézenfekvő.

De Kolumbusz tojása is az volt.

Az ellenségek már kicsit sántítanak, még ha nem is vészesen. Igaz, az eredeti Dr. Doom sem tekinthető összetett karakternek, és itteni alteregója sem rosszabb nála… de nem is jobb. Talán annyi előnye van az eredetijével szemben, hogy ebben a korban még jobban áll a Machiavellibe oltott Drakula. Az Inkvizítor az eredeti Magneto fordítottja, ugyanis azokat a mutánsokra – vagy boszorkányfajzatokat, attól függ, hogy melyik kor felfogása szerint magyarázzuk – vadászik, akik képtelenek beilleszkedni külsejük miatt az emberi társadalomba. Merész húzás, ami igazából csak ott csúszik el, hogy akkor miért is alkalmazza Varangyot? Higanyszál, mint futár, illetve Wanda, mint apáca viszont telitalálat. A harmadik maga Jakab király, aki dramaturgiailag J. Jonah Jameson és Kelly szenátor keverékének feleltethető meg, Tony Stark alkoholizmusával. Ez persze annyiban félrevisz, hogy az eredeti Jakab király karikatúrájáról beszélhetünk, mégis, a fent leírtak sokat elárulnak a „szuperhősökhöz” való viszonyához. Elsőre talán furcsának hat, hogy egy valós történelmi személyt ugyanolyan szerepben láthatunk, mint egy némileg átírt Magnetót és Doomot, azonban a szuperhősök nem egyszer ráztak kezet elnökökkel vagy vertek le diktátorokat, így ezt hamar megszokhatjuk.

Persze még napestig lehetne sorolni az 1602 szereplőit; szinte nincs olyan, a hatvanas években megalkotott prominens Marvel hős, aki ne tűnne fel a képregény lapjain. Pár kivétel akad, ilyen például Vasember; Gaiman bevallása szerint ugyanis képtelen volt őt máshogy elképzelni ebben a közegben, mint egy páncélos lovag, ezt pedig kevésnek érezte. Ugyanígy említette, hogy szíve szerint Rozsomákot is behelyezte volna valahová, ám hely hiányában letett róla. Ez valljuk be, nem is baj, hiszen nagymértékben csorbítaná a koncepciót, elvégre a kanadai mutáns pályája csak a hetvenes évek végén indult. Ami a mutánsokat illeti, közülük még szót érdemel a „lány-aki-fiúnak-öltözött-hogy-leküzdje-a-nembéli-korlátokat” koncepció (Szerelmes Shakespeare, valaki?), és az abból fakadó bonyodalmak.

Talán kicsit hálátlan feladat Shakespeare-rel összehasonlítani az 1602-t, mivel a Bárd annyira non plus ultrának számít az angolszász irodalomban, és különösen az után veszélyes, hogy Avi Arad elsüti a „hát ez Shakespeare!” megjegyzést a Marvel filmek jelentős hányadánál. Éppen ezért magyarázatot érdemel: Shakespeare kiváló szórakoztatóművész volt, aki mindig sikeresen megtalálta a kényes egyensúlyt a királynő és a pórnép ízlése között, az irodalmi kontextusban mindig képes volt beszúrni egy disznóviccet (ld. Dajka profán szövegei a Rómeó és Júliában) úgy, hogy az ne legyen zavaró. Leleményesen kezelte a karaktereit is, ugyanis míg az irodalom megkülönböztet lapos és kerek karaktereket, Shakespeare-nél az adott pillanatban egy színes, de amúgy egyszerű figura összetett személyiséggé válhatott.
Akadtak azonban olyanok is, akik maradtak kétdimenziós figurák (Szentivánéji Álom színészei), de ez nem is baj; a lapos figurák, ha jól írják őket, sziporkáznak a vásznon, és segítségükkel még jobban kikerekíthetjük az összetett jellemeket. Az 1602-ben megtalálni mindkét fajtát, illetve az átmenet is fellelhető. Ez, a gyorssodrású cselekmény, az udvari intrikák, csodák és pörgő párbeszédek teszik olyanná, mintha Shakespeare egy nap úgy ébredt volna, hogy „lesz egy darabom, tele olyan szereplőkkel, akik fantasztikus képességek birtokában vannak!”. Tévedés azt állítani, hogy az 1602 komoly mű, vagy hogy egyáltalán annak szánták, de az is tévedés, hogy a Bárdnak ne lett volna egy könnyedebb, önironikus oldala (ld. Szentivánéji Álom).

Dicséret illeti Andy Kubert illusztrációit, amelyek Richard Isanove digitális színezésével nyújtanak teljes élményt. Minden egyes panel segít minket visszaröppenni ebbe az alternatív korba, ahogy a borítók szalagjai és a címek is ezt a célt szolgálják. Igaz, ha kritikus akarok lenni, akkor igazat kell adnom annak a vádnak, hogy Kubert mintha orrfetisiszta lenne: az olvasó sokszor akár a szereplők agyáig is beláthatnának az orrlyukakon keresztül. Pedig amúgy minden rendben van, Fury-nak már a megjelenése is erőteljes, Peter Parquagh esetlenségét Kubert jól megragadja, Virginia pedig aranyos az őzikeszemével.
Az 1602-t elsősorban azoknak ajánlom, akik nyitottak egy könnyed, de intelligens játékra a Marvel Univerzum hőseivel, és akik kíváncsiak rá, hogy Shakespeare kora miként keveredhet az 1960-as évek szuperhőseinek világával. Azonban, ahogy Shakespeare is képes volt a parasztoktól a királynőig mindenkit elkápráztatni darabjaival, úgy az 1602 egyaránt okozhat kellemes perceket kissrácoknak és felnőtt képregény-olvasóknak egyaránt.

Szójegyzet:

  • Neil Gaiman: A hivatalos verzió szerint 1960-ban született, Angliában, írói karrierje pedig 23 éves korában indult el egy fantasy-novellával. Gyakorlatilag viszont RÓLA mintázták a Sandman Morpehusának alakját, így bármi elképzelhető.
  • Urban fantasy: a fantasy irodalom városi közegben játszódó irányzata, mely sokkal több közös vonást mutat a mágikus realizmussal, mint Frodóék bandájával. Itt a motoros lehet kóbor lovag, az egyszeri ócskás pedig lelkekkel kereskedő démon. Fő jellegzetessége, hogy képes egybekovácsolni a hétköznapit a fantasztikussal.
  • Hamlet: dán királyfi, aki ugyan nem változik át zöld óriássá, de neki is H-val kezdődik a neve, kísérteteket lát, és a harag fűti. Biztos létezik más hasonlóság is, de annak belemagyarázásához már Marvel írónak kell lenni. Kevesen tudják, de Hamlet története nem Shakespeare agyszüleménye volt, hanem egy korábbi legenda, aminek hősét Amleth-nek hívták. (És most mondja azt valaki, hogy Stan Leenek volt gondja a nevek kitalálásában!)
  • Jakab király: élt 1566-tól 1625-ig. Skót királyként a VI. Jakab nevet viselte, angol uralkodóként I. Jakab volt a címe. Meglehetősen ellentmondásos figura, a mércét negatív oldalra mégis a következő billenti: Erzsébet királynővel ellentétben nem támogatta a művészeket, így például Shakespeare csillaga is emiatt áldozott le. Márpedig nincs veszélyesebb lény egy feldühített, véres tollú írónál. Még Hulk sem. Hulk legfeljebb széttép, de ha egy író egy utolsó marhaként örökít meg, az bizony kihat arra, hogy tekint rád az utókor.
  • Niccoló Machiavelli: élt 1469-től 1527-ig; itáliai államférfi, akinek Fejedelem című műve 1513-ban jelent meg. Manapság machiavellista alatt a bajuszpödrő, törtető intrikusokat értünk, holott a Fejedelemben a szerző nagyon is gondot fordít az erkölcsi oldalra is, amellett, hogy sokszor a praktikusságot előrébb helyezi a kor etikettjénél. Itt nem azt kell érteni, hogy ha úgy jön ki a lépés, adjuk el anyánkat. Amikor Machiavelli arról ír, hogy ne legyünk adakozóak, akkor azt úgy érti, hogy az uralkodó ne szórja a javakat a földesuraknak, mert azt rövidtávon a nép, hosszútávon az ország sínyli meg. Az intrikát szükséges rossznak tartja a hízelgők és kavarók ellen, ugyanakkor azt is hozzáfűzi, hogy egy erős hatalom nem alapulhat ilyesmin. A mű maga elolvasható egy délután alatt.

Nihil 2009. 05. 06.

Nagy Marvel Képregénygyűjtemény #47 - 1602
Szerzők: Neil Gaiman, Andy Kubert, Richard Isanove, Scott McKowen,
Kiadó: Hachette
Megjelenés: 2019.10.10.

null

Facebook Hozzászólások