Andy Weir: A marsi

Andy Weir A marsiMark Watney ugyanolyan hétköznapi srác, mint te vagy én. Igaz, egy NASA-nak dolgozó botanikus, aki történetesen a Marson ragadt, de ez ne tévesszen meg: ha leülnél vele sörözni egy kocsmában, nem hinnéd el, hogy ez a fickó az űrben járt. Watney egy jó humorú kocka, aki személyisége alapján simán lehetne egy jó nevű vállalat programozója, és nem kenyere a pátosz, amit az asztronautáktól sokszor elvárnak.

Watney ugyanakkor roppant gyakorlatias is, így amikor egy baleset következtében társai otthagyják egy idegen bolygón, egyből el kezd kalkulálni, hogy élhetné túl a következő csapat megérkezéséig. Mivel az első számítása szerint a válasz „sehogy”, ezért addig kalkulál, míg az esélyei legalább a tizedes értéket elérik. Ezért persze készülj fel, hogy Watney beavat téged a különböző tudományágak (a levegőért felelős rendszerek, energiatakarékosság, krumpli termesztéshez szükséges talaj előállítása) rejtelmeibe. Ugyanakkor nem kell félned, Watney ezt könnyeden meséli el neked, mintha egy sör mellett beszélnétek meg – így amikor legközelebb te tévedsz el a Marson, tudni fogod, mi a teendő.

Watney persze nincs egyedül. Egyrészt a NASA teljes kara dolgozik a megmentésén, mihelyst az egyik szonda életjeleket jelez. Válogatott társaság, akik mind a munkájuknak élnek, a projektért felelős Venkat Kapoortól az életjeleket felfedező Mindy Parkon át a legutolsó emberig. Teszik egyrészt azért, mert Watney mégis csak az emberiség egyik legnagyobb áttörését képviseli, de leginkább mégis csak azért, mert az ember nem hagyja csak úgy magára egy társát, kiváltképpen, ha az egy idegen bolygón ragadt, ahol víz sincs, nemhogy sör.

Andy Weir roppant céltudatosan írta meg első regényét: az érdekli, hogy maradhat életben egy ember a Mars életre alkalmatlan közegében a hátramaradt technológia és rátermettség segítségével. Persze, mivel Watney is emberből van, ezért ő is vét kisebb-nagyobb hibákat, amik nem egyszer majdnem az életébe kerülnek, de mindig van egy kiskapu, még ha annak eléréséhez vért is kell izzadnia.

Mint írtam, Watney egy jól sikerült, háromdimenziós karakter. Az őt körülvevő gárda már nem ennyire kidolgozott, de az ő feladatuk nem is az, hogy a magánéletükkel vagy a személyes hátterükkel szórakoztassanak minket (ez alól csak Mark asztronauta társai jelentenek kivételt), hanem hogy az olvasó betekintést kapjon a NASA működésébe. Ettől függetlenül mind hiteles karakterek, akik úgy reagálnak egy adott eseményre, ahogy az az embertől elvárható.

Ami pedig a Watney-t hátrahagyó csapatot illeti, Weir egy egész fejezetet szán arra, hogy leírja a tragikusan végződő evakuációt az ő szemszögükből is, így egyértelművé válik, hogy egy roppant nehéz döntést kellett hozniuk úgy, hogy részükről megtettek mindent. Amikor pedig kiderül, hogy társuk életben van, egyből vállalkoznak rá, hogy visszamennek érte. Ami azért nem olyan egyszerű, tekintve, hogy egy rakétát vezetnek, nem pedig egy furgont.

Andy WeirAndy Weir nem a mostanában divatos hurrápesszimista (igen, most már van ilyen szó) hozzáállást képviseli, amiben az ember akkor is társa ellen fordul, amikor semmi szüksége rá. Nála nem ember-ember szembenállásból fakad a konfliktus, hanem az ember(iség) és az életre alkalmatlan közeg szembeállításából. Pont, mint Alfonso Cuarón Gravitációjában.

Nem véletlen, hogy a regény hátoldalán is erre a filmre hivatkoznak, és az sem véletlen, hogy Ridley Scott lecsapott rá, és filmet rendez Matt Damonnal a főszerepben. Pedig ez a regény eredetileg „magánkiadásban”, a saját weboldalára feltöltve jelent meg, amit aztán az olvasók kérésére Kindle-en is elérhetővé lett, hogy rögtön le is csapjon rá a Crown Publishing Group.

De, mint mondtam, A marsi sikere adott volt. Egyrészt azért is, mert bár első regény, Weir nem fél kísérletezni, így a történetet háromféle narrációban meséli el: Watney naplóbejegyzésein, a NASA esetén hagyományos elbeszélő stílusban, illetve olykor egy adott eseménynél kívülről mutatja Watney-t, mintha csak egy régi felvételen látnánk; ilyenkor csak asztronautaként hivatkozik rá.

Másrészt azért is örvendhet nagy népszerűségnek, mert Neil deGrasse Tysonnak igaza van: itt az ideje, hogy újra az univerzum megismeréséről, felfedezéséről és meghódításáról álmodjunk. Itt az ideje, hogy szétnézzünk, mi van odakint. Itt az ideje a felfedezők korának, a felfedezőkének, akik ugyanolyan emberek, mint te, én vagy Mark Watney.

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: