Amerikából jöttem – Pókember: Idegenben

Valahol teljesen meg lehet érteni ezt a Peter gyereket, amiért szögre akarja akasztani egy kicsit a jelmezét és élvezni az életet. Elvégre a mostani filmje a huszonharmadik a Marvel filmek sorában, az ötödik szuperhősfilm idén, holott még csak az év fele telt el, különben is, nemrég támadt fel hamvaiból, szó szerint. Hát akkor meg nem érdemli meg, hogy a barátaival körbe utazza az öreg kontinenst?

Pechjére azonnal ráakaszkodik Nick Fury, mert hát a világ megmentése mégsem várhat magára. Thor távol van, Dr. Strange nem ér rá, az X-men jogai meg éppen máshol voltak, szóval, Peterre marad, hogy a Föld teljes megsemmisülését megakadályozza. Ami lássuk be, nem kis felelősség egy kamasznak, aki a nyári szünetében nem akar mást, csak a barátaival lenni és lazítani. Nem örökre szeretne búcsút inteni a pókjelmeznek, csak egy kis időre, ezt pedig teljesen át tudjuk érezni, hiszen mi is voltunk az ő cipőjében.

Ez utóbbi vonásában Peter nagyon is emlékeztet a 2010-es évek zöldfülű újonc hőseire, mint Ms. Marvel vagy Miles Morales, akik most szembesülnek azokkal a kihívásokkal, amiket szuperhőskollégáik és mi, olvasók is, rég magunk mögött hagytunk. Ők már nem a mi bajnokaink, hanem a következő nemzedéké, akik őszintén megdöbbennek azon a fordulaton, amit mi bizony jó előre sejtettünk. Ahogy ugyanígy megdöbbennek jó pár olyan dolgon, amit mi természetesnek veszünk. Például, hogy ne bízzanak Idegenben. Mi viszont cserébe bölcsnek és mindentudónak érezhetjük magunkat.

Ez az új Pókember film szíve-lelke, és amikor a huszadik világmegváltás helyett erről szól, akkor tökéletesen működik. Erre pedig nagyszerű választás volt Tom Holland, aki kiválóan hozza a jószándékú, tépelődő, bizonyítani vágyó kamaszt, aki keresi a helyét, és aki nincs igazán kisegítve a felnőttek világában. Olyan srác ő, akit az anyukák előszeretettel alkalmaznák bébiszitternek, mert helyes és megbízható, és mi férfiak is meghívnánk őt egy sörre kólára, miközben az élet nagy dolgairól mesélünk neki.

De ugyanígy aranyosak a többi szereplők is, akkor is, ha ez már nem a nagyapánk Pókembere a mi Pókemberünk, hanem az ifjaké. Így el kell fogadnunk, hogy May néni a jóval fiatalabb Marisa Tomei, holott a mi fejünkben inkább lenne ő Helen Mirren. Nem is baj, ezek a karakterek nem azok, akiket mi megismertünk, ám ettől még ugyanúgy jószándékúak és szeretetreméltók. Nagyon kedves az a hozzáállás, hogy a tanár is csak ember, és így lehet egyszerre jóindulatú és esendő. És ugyanígy eltaláltak a kamaszok is a mindennapi problémáikkal.

A Pókember: Idegenben olyan, mint a címszereplője. Barátságos, közkedvelt, és nem feltétlen a világot akarja megváltani, hanem jól érezni magát és emellett valahogy mégis azt tenni, ami helyes. Éppen ebben rejlik az ereje.

U.I.: nem szeretem, ha minden a stáblistás jelenetek körül forog, mert a filmet akarom élvezni, nem az utána levőt várni. De az itteni jelenetek a film részét képezik, így mindenki várja meg őket, ha teheti!

Pusztai Dániel