Aliens: Book One – Az ember az igazi szörny

Mindenki, aki azt várja, hogy az események fonalát eredetileg A bolygó neve: a Halál után felvevő, első eredeti Alien képregény-sorozat a filmek stílusát kövesse, alaposan meg fog lepődni. Mark Verheiden 1989-ben megjelent, hatrészes sztorija teljesen más irányba megy el, mint akár Ridley Scott feszült, klausztrofób horrora, akár James Cameron totális háborúba forduló sci-fi akciója. H. R. Giger félelmetesen beteges kinézetű alienjei ugyanis mellékszereplőkké válnak egy olyan történetben, ami róluk kapta a címüket. A Book One (a későbbi, kiszínezett, és főszereplők Alien 3-béli halálának megfelelően névváltoztatásokon átesett kiadás Outbreak címen fut) olyan témákat bont ki részletesen, amik a mozifilmekben látszólag „csupán” kiegészítésként szolgáltak a xenomorf(ok) mészárlásához, vagy a 10 kicsi indián féle játékukhoz – de amik valójában (mint minden igazán jó horror esetében) rávilágítottak az örök igazságra, jelesül arra, hogy a legvérszomjasabb dögöktől körülvéve is az ember az igazi szörnyeteg. Ez a képregény már nem csak hangulatában, mondanivalójában, hanem cselekményében is ezt a koncepciót helyezi előtérbe.

A Book One évekkel A bolygó neve: a Halál után kezdődik. Ripley-vel azonban nem találkozunk, a másik két túlélő áll a történet középpontjában: mind Newton, mind Hicksen maradandó nyomokat hagyott az alienekkel való találkozás. Előbbi egy elmegyógyintézetben sínylődik, rémálmoktól gyötörve, normál emberi kapcsolatokra képtelenül, utóbbi még mindig katona, de már csak egy alig használható roncs maga is. Egy nap aztán a kormány elküldi egy küldetésre, aminek célja persze az, hogy alieneket hozzon a Földre, biológiai fegyverként való felhasználásuk céljából. Hicks megmenekíti az elmegyógyintézetből az agymosás előtt álló Newtot, és felcsempészi az űrhajóra, ami egy csapat rohamosztagossal együtt elviszi őket az alienek bolygójára. Csakhogy a lényekre nem pusztán a kormánynak, hanem egy nagyvállalatnak is fáj a foga, ráadásul vallási fanatikusok is bekerülnek a képbe: így mind a xenomorfok, mind az emberiség otthonán elszabadul a pokol.

Verheiden képregénye azért olyan érdekes, mert túllép a mozifilmek világán: itt az embereket nem pusztán (sőt, elsősorban nem) az határozza meg, hogy meddig képesek életben maradni az idegenekkel szemben, hanem az, hogy milyen lehetőségeket látnak bennük. Nem annyira (potenciális) áldozatok, mint inkább önző, manipulatív katonák, kormánytagok, vállalati vezetők, vallási fanatikusok, akik mind a maguk céljaira akarják felhasználni a pusztító teremtményeket. Az érdek áll a középpontban, nem a túlélés, az idegenek inkább csak afféle katalizátorai az emberi természet sötét oldalát olykor nem kis cinizmussal bemutató cselekménynek – még Hickset is csak a maga megrögződése, célja hajtja, az, hogy bosszút álljon az évekkel korábbi szenvedésért, és minél több dögöt küldjön a pokolra. Nem horror ez, inkább afféle társadalmi thriller. És annak bizony elég kényelmetlen – pont azért, mert igaz.

Ez persze azzal jár, hogy a filmsorozat jellegzetes védjegyei (sötétben bujkálás, haláljelenetben kicsúcsosodó feszültségfokozás, idegőrlő harc a túlélésért, nyomasztó várakozás stb.) egészen másodlagosak, vagyis aki ilyesmikre vár, az csalódni fog. Talán meg lehetett volna oldani, hogy ez is és az is nagyjából ugyanolyan mennyiségben képviselje magát a képregényben, de ne legyünk telhetetlenek. Inkább örüljünk neki, hogy egy író vette magának a fáradságot (és nem utolsósorban a bátorságot), hogy újat mutasson a témában, és ne csak a már ismert fogásokat ismételje. És ha már itt tartunk, a Föld sorsával kapcsolatos döntés is jó húzás, Verheiden meg mer tenni egy olyan (egyébként önmagát nagyon is tálcán kínáló) lépést, amit a filmek azóta sem.

Kisebb gondok azért persze akadnak, például nem egészen világosak Hicks motivációi Newttal kapcsoltban (miért visz magával egy harcedzett katona egy fiatal, képzetlen lányt egy öngyilkos küldetésre, ahol életre kelt rémálmai várják?), a xenomorfok bolygójából keveset látunk, és az sem túl lehengerlő, a „második idegen” felbukkanását és funkcióját tekintve is kicsit kilóg a sztoriból – és ott van még a rajz. Félreértés ne essék, Mark A. Nelson hangulatos fekete-fehér képei többnyire kiválóan szolgálják a történetet, és az idegenek is nagyszerűen néznek ki. Épp csak a környezetükhöz képest festenek furcsán. Nincsen kellő mennyiségű árnyék, a lények nem olvadnak bele a háttérbe vagy a berendezések közé, legtöbbször ostoba módon, szemből, normál fényhatásoknál, jól láthatóan támadnak, és belerohannak a katonák golyóiba. Nincs meg az az érzés, hogy bármikor, bárhonnan előugorhat egy idegen, hogy széttépjen valakit. Hiányoznak a nyálkás, sötét, szinte élő-lüktető folyosók, vagyis Giger rettentő organikus rémálma nem tud kibontakozni (pedig ehhez a fekete-fehér képek fantasztikus magas labdát jelentettek). Ha a Book One a filmek stílusát akarná követni, akkor ez a hiányosság megbocsáthatatlan lenne. De mivel a saját útját járja, szerencsére van épp elég más erénye, aminek örülhetünk.

Megjelenés: 1988-1989 (színes, átszerkesztett kiadás: 1996)
Magyaroroszágon az első négy rész 1999-ben jelent meg.
Történet: Mark Verheiden
Rajz: Mark A. Nelson

Olórin, 2008. április 25.