Aleksandar Zograf: Elhasznált világ

Néhány éve, egy épphogy csak beinduló piacra jelent meg Aleksandar Zograf első magyar nyelvű kötete, Pszichonauta – Látomások a Balkánról () címmel. Bár én csak mostanában olvastam, visszamenőleg örülök, hogy a kötet már 2006-ban napvilágot látott, mert nem csak, hogy remek képregényről van szó, de jelentőségét tekintve is mindenképp fontos mű. Jó, hogy a sírva röhögős Kusturica-filmeken kívül is kaphattunk valamiféle képet déli szomszédainkról, akikkel azt hiszem, méltatlanul keveset törődtünk, miközben ők a kilencvenes évek borzasztó háborúiból próbáltak kikecmeregni valahogy (ahogy a bosnyákok, albánok, horvátok is). Mások mellett Esterházy Péter írt sokat arról itt-ott megjelenő esszéiben, hogy hogyan lehet az, hogy itt vannak alig pár száz kilométerre ezek az emberek, akikkel felfoghatatlan dolgok történnek, miközben mi a fejünket csóválva a tévében nézzük őket, a Játék határok nélkül meg a Dallas előtt. Zograf persze nem ilyen tragikusan tudósított az eseményekről, humorral oldotta az állandó félelmet.

A háború véget ért, az Elhasznált világ képregény-egypercesei már egy békés országból érkeznek. Közben a szerző nemzetközileg is egyre ismertebbé vált, az új kötet anyaga már egy tekintélyes hetilapban, a Vreme-ben jelent meg eredetileg. A koncepció is változott: bár továbbra is ő maga az elbeszélő, Zograf nem annyira a saját életét állítja középpontba, mint inkább a környezete furcsaságait, az őt körülvevő tárgyakat, mások életének egy-egy darabkáját, amiről valahonnan tudomást szerzett. Legtöbbször a bolhapiacon kutakodva akad rá ismeretlenek naplóira, vagy utazásai közben hallott-tapasztalt történeteket tár a nagyközönség elé. Kisebb-nagyobb, egyszerű vagy épp különleges kis sztorik ezek, amiket minden bizonnyal sose ismerne meg senki, ha a szerző nem közvetítené őket. Terítékre kerülnek egy szerb fiú világháborús élményei, egy magát Isten küldöttének képzelő elmegyógyintézeti ápolt figurája, egy bizarr eposz, ami a sztálingrádi csatát énekli meg, és rengeteg „kis színes”, amiket Zograf a saját karakterén átszűrve oszt meg az olvasókkal. A kötet nagy részében ezt a szócső-szerepet tekinti a saját feladatának, ami végtelenül szimpatikus művészi hozzáállás (persze ez az elképzelés a megjelenés helyéből is fakad).

Zografot elsősorban az emberek érdeklik, az, hogy milyenek voltunk a múltban, mi változott azóta (nem sok), mi lesz velünk a jövőben. Milyen volt az élet Szerbiában, és milyen a világ egyéb részein. Ezt a legszebben a Kik vagyunk? című kétoldalas foglalja össze, ami egyben a legszebb fotóképregény is, amit olvastam (mondjuk tény, hogy keveset olvastam). Zograf mindenre kíváncsi, és úgy képes megtartani az objektivitását, hogy teljes mértékben belecsempészi a történeteibe a saját egyéniségét. Annyira szerény és humánus a megközelítése, hogy nagyon közvetlennek érezzük ezeket a felvillantott kis képeket. Továbbra is jellemző a sok narrációs szöveg a képregényeiben (párbeszéd ezúttal is elvétve van), de jobban hagyja érvényesülni a rajzokat, mint a Pszichonautában, így letisztultabb munkákat kapunk. Hibátlanul eltalált, sokszor karikatúraszerűen túlzó arckifejezéseivel, kötöttségektől mentes, szabad rajzaival most is tapintható az a gyakran szürreálisnak ható atmoszféra, amit az alkotó egyik védjegyének kiáltottak ki – természetesen választott témái miatt is. Ez a (nem ritkán nyomasztó) hangvétel leginkább a felesleges, jobbára hasznavehetetlen, az életünket állítólag megkönnyítő tárgyak lajstromozásakor érezhető, illetve az elképzelt jövőképeket bemutató oldalakon.

A kötetet olvasva nehéz eldönteni, hogy végeredményben Zograf mit is gondol a világunkról általánosságban. A kiábrándult cím ellenére a kalauz-szerző legtöbbször humoros-ironikus szemüvegen keresztül, de szeretettel és feltétlen érdeklődéssel figyel minket, így azért azt érezteti, hogy hiába vagyunk javíthatatlanul hülyék, talán mégsem reménytelen eset mindenki. Annak pedig különösen örülök, hogy Zograf budapesti élményeit taglalva láthatóan jó érzéssel gondol ránk, magyarokra és Magyarországra úgy általában. Az Elhasznált világ a Pszichonautához hasonlóan kötelező olvasmány. Fontos lenne, hogy minél többen ismerjék – mindenütt a világban, de itthon különösen.

Kránicz Bence, 2010. június 15.

Az egyes oldalak fotói a 6. Magyar Képregény Fesztivál Zograf-kiállításán készültek.

Facebook Hozzászólások