Alan Moore és a magyar geekek

Megjelenik végre. Kiadják újra. Kézbe lehet fogni. Elérhető lesz. Hihetetlen lendülettel jelennek meg, vagy kerülnek bejelentésre hamarosan magyarul megjelenő képregények egy viszonylag jól meghatározható korszakból: abból az időszakból, amikor az amerikai fősodorbeli műhelyekben előállított, füzetalapó, hősökről szóló képregény (állítólag) megkomolyodott, megfelnőttesedett, és elkezdett saját formanyelvére valamint hagyományaira reflektálni. A nyolcvanas években kezdődött ez a jól körülhatárolható folyamat, amelynek képregényes termése a kétezertízes (húszas) években tarol magyar nyelven.

Alan Moore (és mások, nyilván a cikkben folyamatosan gondolok Neil Gaimanre is) képregényeinek magyar nyelvű, gyors egymásutánban történő megjelenése átalakítja a magyar képregényrajongók életét: szegényeknek elég kevés pénzük marad egy-egy börze után. Van egy kérdés azonban, ami a magyar képregényfanok anyagi helyzeténél is elgondolkodtatóbb, nevezetesen, hogy

miért pont most történik mindez?

Erről a kérdésről gondolkodik ez a cikk anélkül, hogy definitív válaszokat kínálna. Bónuszként minden pont után jár pro tipp magyar képregényeseknek.

Előrebocsátom, Alan Moore (és mások) képregényeinek kultikus ötvözete világjelenség, és nincs abban semmi rossz, ha ebből a célból itthon is lehet oltárt állítani. Igazából már eddig is állt jó pár magánoltár, elsősorban olyan rajongók otthonában, akik megszerezték angolul a köteteket. A magyar nyelvű diskurzus és recepció azonban értelemszerűen szűk, hiszen vagy azt ismételgettük, hogy Moore egy isten, vagy azt, hogy elfogyott a Watchmen, vagy azt, hogy valaki írt a Gyilkos tréfáról (már megint). Nem volt széles körben magyar nyelven elérhető alapanyag, csak legfeljebb a már említett magánoltárok. Tehát: oltárépítési és kultuszápolási szempontból igazán jó, hogy végre (végre!) magyarul is elérhető Alan Moore (és mások) meghatározó munkássága. Na de miért pont most?

Több közös momentum is összeköti a kétezertizes évek végi magyar képregényes közeget / képregénykultúrát és a nyolcvanas évek angol nyelvű képregénykultúráját. Ezek a párhuzamok mintegy garantálják Alan Moore (és mások) képregényeinek kedvező fogadtatását itthon, most.

1) Érett olvasó (for mature readers): A nyolcvanas évek Amerikájában és a kétezertizes (húszas) évek Magyarországán is öregebb emberek olvasnak képregényt, mint húsz évvel korábban. Na ná, hiszen húsz év alatt mindenki pontosan húsz évvel lett öregebb — de nem erre gondolok. Hanem arra, hogy míg korábban nem volt számottevő a felnőtt kereslet, azaz piaci szempontból nem érte meg a felnőtteket célozni új képregényekkel, addig a fent említett időszakokban a fent említett helyeken érdemes volt. Megszerveződtek.

De nem csak arról van szó, hogy nem érte meg számukra képregényt írni, rajzolni, kiadni, hanem arról is, hogy a fősodorbeli képregényalkotóknak nem igazán jutott eszébe, hogy más demográfiának csináljon képregényt, mint akinek szoktak. (Az underground az más, és hagyjuk). Moore több interjújában beszél arról, ahogy rádöbben, hogy már nem tizenhárom éves fiúknak írja a képregényeit, ahogy felismeri az olvasói igényt arra, hogy ne csak bárgyú kalandok töltsék meg a füzeteket. Ahogy szintén többször hangoztatja: képregényírónak lenni akkor, amikor ő kezdte a szakmát, az írás legalja volt, és senkinek nem jutott eszébe, hogy komolyan kéne venni azt, amit ír. Ilyen értelemben a képregényírás szinte egyenes következménye Moore korábbi alacsony presztízsű munkáinak, mint a halfeldolgozó üzem meg a vécépucolás.

Hogy ma Magyarországon mennyire nem lehet komolyan venni, mármint a nagyközönség számára, hogy valakinek az a foglalkozása (vagy legalább fontos tevékenysége), hogy képregénykészítő, arra nagyszerű példa egy Kossuth rádiós interjú, amely a fülem hallatára készült. A Képregénykönyvtár megnyitójára ellátogatott egy riporter, kérdezte tőlem, kivel készíthetne még riportot. Molnár Gábor többszörös Alfabéta-díjas alkotót rögtön mikrofon elé is ültettük, igyekeztem kiemelni, hogy Gábor most lett különdíjas egy nem akarámilyen nemzetközi mangaversenyen (Silent Manga Autidion), most jött haza Japánból. A riporter számára pontosan ugyanolyan egzotikus és tényleg szó szerint hihetetlen volt, hogy valaki képregényalkotó, [kétszer meg is kérdezte, hogy mit szól hozzá az anyukája (erre a WTF kérdésre Gábor profiként válaszolt)], mint az, hogy ritka hüllőkkel foglalkozik. A beszélgetésben ez a két téma felváltva haladt, egyaránt kuriózum volt.

  • Pro tipp magyar képregényeseknek: gondolj arra, arról, úgy, amire, amiről, ahogyan más még nem.

2) Fizetőképes olvasóközönség: A fenti, idősebb képregényolvasó közönséggel függ össze az, hogy a felnőtt olvasók többet költhetnek képregényre, mint a gyerekek, akiknek az anyukájuk vagy ad, vagy nem ad pénzt képregényre.

  • Pro tipp magyar képregényeseknek: megveszik drágán is.

“Az elöntött raktárak még mindig visszaverik… halott párbeszédek… elsüllyedt visszhangját.” Saga of the Swamp Thing, vol 3.

3) A képregény felnőtt-mitosz: Magyarország egyik kedvenc mitosza! Amit egyébként nem győzök cáfolni, ha bárki bármikor megkérdez róla. :) A marketingfogás, hogy a képregény megkomolyodott és felnőtt, jót tett a nyolcvanas évekbeli amerikai képregénynek és jót tesz a mai magyarnak is: nem ciki felnőttként képregényt olvasni a metrón, nem ezért fognak megbámulni. Bár még mindig élnek sztereotípiák, és meglepődnek, ha magadnak veszel az újságosnál képregényt, és nem a gyerekednek, azért alapvetően a geek-kultúra kinőtte a nappalit, már nem a négy fal között kell csinálni, lehet az utcán. Lehet felnőtteknek is.

A mitosz azonban torzít: Moore szerint az, hogy pár író és rajzoló elkezdett máshogy gondolkodni arról, mire is képes a képregény, nem jelenti azt, hogy hirtelen mindenki máshogy fog gondolkodni. Epigonok születnek dögivel, a fősodor pedig fősodor marad. A felnőttség csak a képregények egy kevés százalékára jellemző, ám ennél nagyobb százalékot lehet ezzel a szlogennel megmarketingelni és eladni. És ez, az összterméshez viszonyítva kevés első generációs felnőtt képregény jelenik meg most hirtelen magyarul: az ki van zárva, hogy a From Hellen és a teljes Sandmanen szocializálódott olvasók elvárásai arról, hogy milyen magyar képregényeket akarnak ezentúl látni, változatlan maradna.

  • Pro tipp magyar képregényeseknek: Írd meg rendesen azt a forgatókönyvet, hiszen a képregény felnőtt.

4) Politikai környezet: Ez a kedvenc pontom, amiről önmagában négy cikket kéne írni. Moore nagyon kritikus mind a nyolcvanas évek brit és amerikai jobb oldali politikusaival és diskurzusaival, mind az információs társadalommal, mind a tudományokkal — szóval egy egész rakás dologgal kapcsolatban. Azt szeretem a képregényeiben, hogy társadalom és politikakritikáját árnyaltan fogalmazza meg, nem neki tetsző utópiákat, hanem válaszra váró problémákat felmutatva. Szerintem nem kérdés, hogy a kétezertízes években Magyarországon és a világban hangos konzervatív és liberális világnézeti szembenállás, kommunikációképtelenség, valamint a mindenféle oldali hatalmi játszmák egy olyan kontextusául szolgálnak Moore (és mások) képregényeinek, amely fontos, releváns, jó kérdések és gondolatok megfogalmazását mozdítja elő.

A nukleáris katasztrófa fenyegetése alatt igyekeznek ügyködni a Watchmen szereplői, míg a nukleáris világégés már a múlt a V mint vérbosszúban: nekik már mindegy, hogy Putyin, Trump, vagy Kim Dzsongun nyomja meg hamarabb a piros gombot. A V mint vérbosszú egy olyan fasiszta Angliát ábrázol, amely nem a távoli jövőben valósul meg, hanem a saját, kortárs olvasóinak az életében, mintegy a saját, kortárs olvasóinak a döntéseinek alternatív következményeként. (Van is benne egy kiszólogatós rész valamelyik oldalon). Az A pokolból a XIX. század legvégén játszódik azelőtt, hogy a nők kaptak volna szavazati jogot. Dr Gull nincstelen nőket gyilkol, miközben sokat filozofál nem csak a szabadkőműves eszmékről, de a férfiak és nők helyéről is. Neki nem ajánlanám a sok online port kavaró idei Gilette-reklámot. Mindeközben pedig a gyilkos is csak egy elem a mindent bedaráló hatalmi gépezetben, amely a saját logikája szerint saját maga fenntartásáért működik, és ez az üzenet sokkal komorabb, mint maga a számszerű tény, hogy nőt ölnek meg a képregényben.

  • Pro tipp magyar képregényeseknek: a világra való reflexió nagyon érdekes képregényalapanyag.

Hogy mér is nem raktam össze KORÁBBAN, mi történik! Az a szegény nő most a Guy’s DILIHÁZBAN van! Asziszi, hogy azé mer LEFESTETT minket, most eldobhattya az EREDETIT? Istenem, hogy nem SZÉGYELLI magát. Marie… (From Hell)

5) Irodalmi asszociáció: A legendás nyolcvanas évekbeli brit invázió, amely során sikeres brit képregényszerzők átrepültek az USÁ-ba jó sok pénzt keresni, valójában egy igencsak irodalmi jellegű befolyás volt. Moore mellett hopponált Neil Gaiman és Grant Morrison (na meg persze Warren Ellis és Mark Millar): és mind írók voltak. A rajzolókat nem szokták emlegetni, ha brit invázióról van szó, és ennek nem csak az az oka, hogy az utókor emlékezete mindig torzít, hanem az is, hogy a nyolcvanas évek amerikájában az “a képregény felnőtt” narratíva egyik fontos hozadéka az, hogy felnőtt és irodalommá vált. A képregényíróság nem volt az ember önéletrajzába lelkiismeretfurdalás nélkül beírható munkatapasztalat, aztán jött Moore és Gaiman és az lett. A sikeres képregényes személyt ebben az időben nem great comic book artistnak hívják, hanem great graphic novelistnek: az írás a fontos. Az írás minősége, irodalmi jellege az újdonság a korábbi korszakok és a saját koruk képregényeihez viszonyítva. (És ezzel nincs semmi baj, az irodalom presztízse nagyon sokat segített a képregénynek megtalálni saját hangjait.)

A párhuzamot a kétezertizes évekbeli magyar képregénnyel ott látom, hogy nekünk
a) még mindig ott van a sok évtizednyi adaptációs képregényes örökség, amelyet folyamatosan újra kiadnak (nagyon fontos munka ez): ez amekkora hátrány (hiszen egy elég konkrét, sokszor limitáló elvárási horizontot határoz meg), akkora előny is, hiszen itthon nem elképzelhetetlen képregényt és irodalmiságot összekapcsolni.
b) a képregényt mindig mindenki mindenhol műfajnak nevezi (nem az!), ami egy irodalmi kategória, tehát az agyakban irodalomhoz van hardware-esen bekötve. (A képregény önálló kifejezési forma, azaz médium.)
c) A tavalyi nagy képregénykiállítás középpontjában a magyar képregény irodalomhoz való viszonya állt.
d) A mindenféle nyomtatott és online periodikumok közül csak irodalmi magazinok jelentetnek meg képregényt.

  • Pro tipp magyar képregényeseknek: Nálunk adva van az az irodalomból táplálkozó értelmezési keretrendszer, amelyet Moore-ék (és mások) teremtettek meg az USÁ-ban, már csak be kell venni az irodalmat. Ehhez a jó helyesírás előny.

6) Megszerveződő könyves terjesztés: Akárcsak a nyolcvanas években az USÁ-ban, mostanra itthon is stabilizálódik a képregényeknek a könyvbéli formátuma és a könyvesboltos  terjesztése. Ez hozzájárul a képregény láthatóságához, és segíthet leküzdeni az asszociációt, hogy csak bennfentesek veszik, sőt vehetik a képregényt bennfentes helyeken.

  • Pro tipp magyar képregényeseknek: ha nem lehet a láthatóságot könyvesboltban növelni, akkor minden más módon kell.

Ezzel a hat ponttal nem azt akartam sugallni, hogy ott tartunk, ahol az amerikai képregény harminc éve. Ez nem igaz, nem tartunk ott. Alan Moore (és mások) megéltek képregényből, nálunk azt nem lehet. Ami a mondandóm az az, hogy a közeg és a körülmények mutatnak hasonló jeleket, és ezekre kiadók, szerzők és olvasók egyaránt építhetnek.

Aki ráér: Ma (feb. 20.) este Alan Moore-ról szóló ViTa-est a Képregénykönyvtárban.

Szép Eszter

 

 

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: