A szupergonoszok alkonya

„Az embereket fel kell szabadítani – a szabadságtól!” A 2012-es Bosszúállók Lokija ezzel a jelmondattal próbálta igazolni invázióját a Föld ellen. Persze az igazi motivációjában benne volt egy adag gyerekes sértettség is, de ez nem változtat azon, hogy mély és magvas gondolatnak valami olyasmit próbált eladni, ami egy ötéves számára is nyilvánvalóan sántít.

2000-ben Magneto még arról szónokolt, hogy az ember mindig a társai elpusztítására tör, csak azért, mert mások. Rá nyolc évre Joker azt vallotta, hogy ha megkapirgáljuk az ember jellemének felszínét, szörnyű dolgokat találunk alatta. Egyik sem olyasmi, amit könnyen el tudunk hessegetni, ellenkezőleg, ennek a két úriembernek a maga módján igaza volt. Pontosabban: nagyon jó kérdéseket tettek fel, csak borzalmas válaszokat adtak rá.

Sokak szerint egy film csak annyira jó, mint a gonosza. Ezt vallotta egykor a néhai Roger Ebert, ahogy ezt vallja Bruce Willis is. Hiszen a gonosz hozza mozgásba a történetet, a hősök pedig igazából az ő cselekedeteire reagálnak. Nyilván, ezt ki lehet bővíteni személyekről természeti erőkre és általánosabb jellegű igazságtalanságokra. De létfontosságú, hogy a konfliktusforrást jelentő elem mennyire érinti meg magát a befogadót is, mennyire érzi zsigerinek. Éppen ezért különösen szembetűnő, hogy az utóbbi évek látványfilmjei mennyire megelégszenek a felejthető ellenfelekkel, akiket bűntudat, szívfájdalom és minden különösebb tűnődés nélkül le lehet győzni.

A korrektség kedvéért, Lokit még mentették olyan tényezők, mint a humor, a korábbi Thor filmben kifejtett előtörténet, valamint Tom Hiddleston játéka. Azonban az utána jövő gonosztevők már mind a rossz tanulságot vonták le a karakteréből. Malekith, Ronan, Ultron, napestig tudnánk sorolni az utóbbi évek tökéletesen érdektelen gonosztermését, ami, úgy tűnik, a világegyetem legkatasztrofálisabb rosszfiújában, Steppenwolfban csúcsosodott, aki már-már a régi Hanna-Barbera rajzfilmek színvonalát hozta.

Két példát emelnék ki ebből a felhozatalból. Az egyik a 2016-os X-men: Apokalipszis címszereplője, akit ugyanannak a Bryan Singernek köszönhetünk, akinek a korábbi filmek Magnetóját, William Strykerét vagy Bolivar Traskját. Csakhogy míg mindhármuknak értettük a motivációját – és emellett emberi karakterek voltak –, addig Apokalipszis kínosan kerüli, hogy bármiben is állást foglaljon, és olyan általánosságban fogalmaz, amennyire csak lehet. Kik azok a gyengék, akiket érdemtelennek tart? Akik a békéért küzdenek? Vagy akik nem használják ki maximálisan az adottságaikat? Ijesztő, hogy az az ember, aki az előző film komor jövőjében népirtást mutatott be, a történetében pedig az ehhez vezető egyéni felelősséget veszi sorra, két évvel később azzal utasította el azt a kérdést, mit tenne egy isteni hatalommal, hogy ez megkerülhetetlenül politikai jellegű, ezért nem óhajt rá válaszolni.

Ugyanabban az évben jött ki az Öngyilkos Osztag, ami Joker helyett inkább a Varázslónőt választotta ki főellenségnek. Kár, hogy az alkotók minimális energiát sem öltek abba, hogy a karaktert érdekessé, maradandóvá, vagy kedvelhetővé tegyék. Akárcsak Apokalipszist, úgy mintha őt is az zavarná, hogy az emberek a technológia felé fordultak, de ez, akárcsak Apokalipszisnél, egy kósza gondolat erejéig sincs kifejtve.

Tudom, most kapásból mindenkinek Thanos jut eszébe, hogy a Marvel igen is tett le az utóbbi időben érdekes gonoszt az asztalra. De pont Thanoson látszik leginkább, mi volt a gond azzal, hogy jó ideig a gonoszok nem voltak egyebek bokszzsákoknál. Egyetlen egy korábbi ellenségnél sem tapasztaltam ekkora rajongói bázist, akik – csak azért, mert az adott gonosztevő világképe valamelyest kidolgozott volt – hirtelen teljes mértékben igazat adtak neki, dacára annak, hogy az adott film bemutatta mindazt a pusztítást és veszteséget, ami Thanos tettével járt.

Persze, lehet, hogy az utóbbiban benne volt az ember túlnépesedésből származó önundora is, ami sokakat arra késztet, hogy kommentek alatt örömködjenek azon, hogy egy gyerekkel végzett egy állat, de nem ez volt az egyetlen ok, hogy Thanos ekkora népszerűségnek örvend. Hiszen sokan sajnálták őt, amiért a célja elérése végett fel kellett áldoznia fogadott lányát, Gamorát – és igen, őt sajnálták, nem pedig Gamorát. 2000-ben Logan visszakézből elküldte Magnetót a francba, amiért az Vadócot áldozta volna fel saját maga helyett – mindezt úgy, hogy Logan kiszolgáltatott, legyőzött helyzetben volt. Az, hogy ezzel szembesítsék Thanost is, se a Bosszúállóknak, se Thanos valódi rajongói bázisának nem jut eszébe.

Igen, Thanos meggyőző tud lenni, de ha őt az előző évtized gonoszaihoz mérjük, akkor motivációk terén nem emelkedik ki annyira az átlagból. Kicsit olyan, mintha sokan elszoktak volna attól, hogy a maga eltorzult, elborult módján egy gonosz szavai is rejthetnek igazságot. Pedig, mint azt már fentebb említettem, egy jó gonosz feladata az, hogy feltegye a jó kérdést, amire viszont a hősöknek kell megadniuk a jó választ. Igen, probléma a túlnépesedés, de attól még nem kell megelégedni a legelőször szembejövő megoldással.

A méltó ellenfél hiánya nem csak a szuperhősfilmekre igaz, ez a problémája az új Csillagok háborúja filmeknek is. Adam Driver hitelesen adja elő Kylo Ren vívódását, de ettől még nem lesz egy fenyegető jelenség – holott messze ő a legjobb negatív karakter az új szériában. Mivel az eredeti trilógia karakterei mind mércékké váltak a maguk módján, talán korrektebb, ha az egyébként sok tekintetben hiányosságokkal küzdő előzménytrilógiához hasonlítsam ezen a fronton.

Darth Maul egy fenyegető, színes karakter volt, aki a kiállásával tekintélyt parancsolt. Dooku grófnak Christopher Lee adott méltóságot. Emellett a trilógia mégis csak Palpatine felemelkedéséről szólt, és ha Darth Vader karakterívében Lucas el is bukott, a Császár hatalomra jutását szépen bemutatta.

Az új filmek ezen a téren elhasalnak. Hux tábornok egy üvöltöző karikatúra, akiben nyoma sincs Tarkin kormányzó hidegvérű számításának, Snoke pedig egy Palpatine-epigon. Az alkotóknak egy percig nem áll szándékukban közelebb hozni, érdekessé tenni őket. Nem tudjuk meg motivációikat, egy pillanatig nem mozgatnak meg minket. Ugyanígy Kylóról sem derül ki, hogy miért gyűlöli ennyire engesztelhetetlenül a szüleit – Luke más tészta, de ez a trilógia egy másik gyengepontja. Kár, mert vannak szerethető ötletek, minthogy a múltat el kell engedni, hogy a háborúban valaki mindkét félből profitál és hogy nem kell valakinek nemesi családból származni, hogy megmentse a világot (ezzel, gondolom Han is egyetért a túlvilágról).

Pedig nem elvárás, hogy egy gonosztevő bergmani mélységekkel bírjon. 1997-ben mind a Men in Black csótánya, mind Az ötödik elem Zorgja eltalált figura lett. Az egyik legfontosabb elem a humor volt – jót mosolyogtunk a csótány embergyűlöletén, ahogy Zorg manírjain is. De mindkét esetben a humor kicsit többet rejtett. A csótánynál rádöbbenhettünk, hogy valóban, mennyire emberközpontúak vagyunk, és mennyire le tudunk sajnálni valamit, ami nem hasonlít ránk. Zorgnál pedig a nagy grandiózusság rendre kártyavárként omlott össze akár egy apró cseresznyétől – a megalománia alatt egy nevetséges, esendő figura rejlett. De ezt nekünk kellett megértenünk, nem pedig lebutítva, didaktikusan rágták a szánkba.

Ellenpéldának erre ott van a Vasember 3 Mandarinja. Míg Favreau-nál egyformán bemutatásra került a két szemben álló oldal – a háborúból élő amerikai üzletemberek és arab terroristák vagy orosz bosszúállók –, addig Shane Black annyit mond, hogy a képregények Mandarinja rasszista karikatúra volt. Igen, ez igaz, de ahelyett, hogy Black a modern idők elvárása szerint gondolta volna újra, megelégedett ennyivel, miközben kicsit sem érdekelte a másik oldal. Egy olcsó munkaerőre történő kikacsintást leszámítva nem is gondol egy kicsit sem az arabokra – vagy egyáltalán a nem amerikaiakra –, nem mutatja meg, hogy miként hat ki az életükre akár Mandarin, akár azok a diktátorok, akiket a Mandarin ihletforrásként használ.

Viszont megmentik benne az elnököt, Tony összehaverkodik egy kisfiúval, találkozik egy sereg echte amerikai emberrel és végre megint tud aludni. Az, hogy a valóságban más országokban tényleg vannak rohadékok, akiket olykor pont a nagyhatalmak ültetnek trónra? Hát az most kit érdekel? Most az a lényeg, hogy mi nem vagyunk rasszisták. Az, hogy ezzel egy sereg ziccert kihagytunk, és csak a felszínt kapargattuk, az mellékes. Ezzel pedig valójában pont az ellenkezőjét éri el, amit szeretne. Az első Vasemberben Tonyt mások szenvedése motivál, amiért részben ő felel. A harmadik filmben viszont a saját szenvedése foglalkoztatja, és igen, ezért sok tekintetben a gonosz a felelős – az, hogy azóta a Marvel egy rövid film erejéig megszellőztette, hogy van egy igazi Mandarin, az inkább csak azt jelzi, hogy a stúdió is érezte, valami nem kerek.

De ugyanez a helyzet a Marvel Moziverzum Ross ezredesével. A sokat szapult Ang Lee adaptációban Sam Elliott egy vívódó, a ridegsége és előítélete ellenére másoknak alapvetően jót akaró figura volt – ezzel szemben William Hurt karakterét sokszor csak fafejűre írják. Mintha az alkotók annyira félnének attól, hogy a nézők tévedésből szimpatizálnának a szereplővel, hogy még épphogy nem teszik rá azt, „rúgj belém”.

Pedig a szimpátia egyébként sokat hozzá tud tenni egy karakterhez. Bármennyire nevetségesen nézett ki Zöld Manó páncélja az első Pókember filmben, az adott némi feszültséget, hogy Willem Dafoe karaktere gyarlóságaival együtt egy élő ember volt, saját személyes célokkal és vágyakkal. Ezt csak tetézte, hogy a főhős barátjának apja volt, emellett igaza volt abban, hogy az emberek könnyen elfordulnak azoktól, akiket egykor maguk emeltek piedesztálra.

És itt jön be az a tényező, hogy a filmeknek nem csak a szupergonoszokon keresztül kellene szorongatnia a hőseiket, de egy másik irányból is. Az X-men univerzumában a mutánsokat az emberek félelmét kihasználva mindig ki akarja irtani vagy legalábbis elnyomni egy demagóg politikus vagy őrült katonai vezető. Pókember csóró, esik szét az élete és egy helyi lap főszerkesztője akarja ellehetetleníteni. Hulkra pedig önálló filmjeiben a hadsereg vadászott.

Mégis segítettek másokon, holott kerültek olyan pozícióba, ahol egy egyszeri néző már talán kiszállt volna. Ezért is üthetett akkorát egy szupergonosz, mert így csábítóbb volt az általuk kínált alternatíva, eltűnődhettünk, miként cselekedtünk volna mi. Ezeknek a filmeknek pont az a feladata, hogy helyre rakjuk a bennünk élő Mr. Hyde-ot. Igen, sokan szeretik Lex Luthort, a Jokert, Magnetót, de mégis hiányérzetük lenne, ha minden további nélkül ők győznének.

Nem mintha az elmúlt években nem akadtak volna pozitív példák. Az ügyeskedő kisembert képviselő Keselyű, a minden gyűlölete ellenére is elsősorban a saját népére haragvó Killmonger, vagy az utolsó két Amerika Kapitány hatalom és felelősséget körbejáró antagonistái mind azt mutatják, hogy van remény. De ezek pont azért működhettek, mert olyan helyzeteket teremtettek, amiben az aktuális rosszfiúnak igaza lehetett.

Érdekes, hogy míg filmek terén pont gonoszhiányban szenvedünk, addig pont a két Avatár–sorozat mutatta meg, hogy nem kell ahhoz Trónok harca-szintű kegyetlenkedés és 18-as karika, hogy érdekes, elgondolkodtató, a hős és a néző helyét egyaránt megkérdőjelező ellenfeleket kapjunk.

Nem a hősöket kell kispadra küldeni, hanem olyan ellenfeleket kell találni számukra, akik megizzasztják őket és olyan helyzeteket teremteni, amiben elbukhatnak. Mert így olyan, mintha egy jó csapatot egy közepesre küldenénk rá. Tök jó, hogy egyre-másra szerzik a gólokat, de hol itt a feszültség?

Jó gonoszra tehát szükség van, és sokszor nem is a tehetség hiányzik mögülük, hanem a szándék – jaj, nehogy félreértsenek, nehogy belénk kössenek. Fölösleges. Valahol pont ezeken a karaktereken keresztül eddzük magunkat, még ha csak olykor egy reggeli torna erejéig is. Ha ez nem adatik meg nekünk, akkor menthetetlenül elpuhulunk.