A paradicsom meghódítása – Asterix: A nagy átkelés

Az eredetileg 1975-ös A nagy átkeléssel lassan elérkezünk egy korszak végéhez: ezt az albumot követően ugyanis már csak kettő van hátra, amit a legendás alkotópáros, René Goscinny és Albert Uderzo közösen készített. Rengeteg klasszikus sztori, annyi fontos és kiemelkedő kaland után Asterix és haspók barátja, Obelix nem kisebb célra tartanak, mint az álmok földjére, a szabadságba: Amerikába.

A történet szerint Hasarengazfix főnök szolgálói elrontották a gyomrukat, kiestek a sorból, egyedül kénytelen vinni a pajzsát, miközben a gall falu druidája is lassan képtelen lesz előállítani a varázserőt kölcsönző italt. A közös ok a halhiány, a halárus ugyanis a beszállítók sztrájkja miatt nem kap időben friss árut. Gyógyír lehet a helyzetre, ha valakik veszik a fáradságot, és a közelbe kihajózva megpróbálkoznak a halászattal: Asterix és Obelix így indulnak újabb kalandjukra, ami a part menti vizek kizsákmányolása helyett érdekesebb fordulatokat tartogat.

Annyi utazgatós, különböző népeket felfedező sztorit követően csak idő kérdése volt, hogy Goscinny mikor indítja hőseinket Amerikába. Az ígéret földje messze van, az sem biztos, hogy a Föld gömbölyű, a horizonton túl lehet szörnyek tanyáznak, ráadásul a földrész hivatalos felfedezésére is várni kell kicsit, Asterixnek és Obelixnek mégis sikerül a lehetetlen – persze ahogy azt kell, tudtukon kívül. Amennyire nagy dobásnak ígérkezett a témája alapján A nagy átkelés, a 22. album sajnos nem nőtt fel az előzetes várakozásokhoz, a nagy klasszikusokhoz képest jóval szegényebb lett a végeredmény.

A nagy átkelésben a rövid expozíciót követő viszonylag hosszú utazós rész ellenére is maradna idő elégségesen “kibeszélni” az indiánokat, illetve a velük a játékidő felén osztozó dánokat (a vikingeket itt egyértelműen a dánokkal azonosította Goscinny), ez mégsem történik meg. Pedig ha valakinek, akkor Goscinnynek lehetett a fiókjában néhány elsütésre váró poén Amerikáról, hiszen ő írta a vadnyugatot parodizáló Lucky Luke sorozatot is. Ebből csupán annyi maradt, hogy Obelix egyszer megemlíti a prérit, ahol “megtanult egy-két dolgot”, a fejbevágott indián az Egyesül Állomok lobogójának csillagait látja, illetve a hálaadásnapi ételt, a töltött pulykát is feltalálja Obelix. Az indiánok meglepően “szürkék”, sokadrangú szereplőkként asszisztálnak Asterixék rövid kitérőjéhez, nem érezni azt amit a korábban, más népek esetében igen, hogy kapunk némi fogódzót hozzájuk, miközben jókat mosolyoghatunk. A dánokkal (azaz vikingekkel) hasonlóan szűkmarkúan bánik Goscinny, esetükben kimerül a dolog annyival, hogy megidéződik Hamlet, felbukkan Koppenhága egyik jelképe, illetve a bátor felfedezők hű társa is egy dán dog – mindketten külön albumot érdemeltek volna. Uderzo eközben továbbra is ellenállhatatlanul rajzolt, ehhez persze az előzményeket ismerve nem is fért kétség.

Személyes adalék, hogy ez a kötet volt az első, ami a kezembe került gyermekkoromban. Egy horvát nyaralás utolsó napján láttam meg egy – főleg a német vendégek igényeinek kielégítésére berendezkedett – üzlet félreeső részén, a legalsó polcon több másik albummal egyetemben. Németül valamennyire tudtam már, ezért kisírtam szüleimnél, hogy vegyék meg nekem. Nagyon tetszett, többször végigmentem rajta, korábban sokat hallottam már a szereplőkről, de most újraolvasva egyértelmű, hogy aki csak ezt az egy albumot ismeri, nehezen érti meg, miért számít megkerülhetetlennek a sorozat képregényes berkekben. Goscinny a korábbi epizódokban bizonyította, hogy mennyire ért az egyes nemzetek lakóira jellemző sztereotípiák okos felhasználásához, remekül szórakozhattunk például az Asterix Korzikán epizód korzikaiakat kifigurázó, szinte panelről panelre elsütött poénáradatán, az amerikai őslakosok esetében azonban rendre kimaradnak ziccerek, míg a dánok is csak egy-két (igaz jól irányzott) szóbeli gyomrost kell hogy “elszenvedjenek”.

A nagy átkelés túl sűrű olyan értelemben, hogy hőseink lényegében a fél világot bejárják 48 oldalban, ugyanakkor felületes, a fordulatok közepette elveszik mindaz, amiért egyébként szeretjük a sorozatot. A cselekmény, a fordulatok javára billent a mérleg, ezt pedig a paródia sínylette meg: korrekt album néhány valóban emlékezetes poénnal, de Goscinny egyéb munkáit ismerve a végén marad bennünk némi hiányérzet. Indiánok ide, dánok oda, Asterixék amerikai túráját másként képzeltük volna.

Farkas Dávid