A lenyűgöző Joss Whedon (X-Men: Harci helyzet)

Amikor egy nem-képregényes arc vagy képregényes, de nem képregényíró figura megjelenik a comic bookok impresszumában, mint író, az mindig üde színfoltot eredményez, mindig feldobja, gyakran klasszikussá váló történetekkel gazdagítja a képregényvilágot. (Hollywood vagy a New York Times bestsellerlistája és a képregényipar kapcsolatáról nem ez a cikk fog szólni, csak eszembe jutott az aktuális Hulk-kötet miatt, hogy a sales-es Peter David íróként történő alkalmazása először mennyire megdöbbentette munkatársai nagy részét, aztán meg mi lett belőle.)

Amikor felkérték Kevin Smith-t képregényt írni, jóval kevésbé lehettek tudatában annak, hogy mit kapnak, mint amikor Joss Whedont kapacitálták. De mindkét esetben tudhatták, hogy aki rajong a képregényekért, az tiszteli is a médiumot, úgyhogy csak jó sülhet ki a dologból. A mostanában megjelent Tegez című Zöld Íjász-történet a legjobb példa erre. Na de most meg eszembe jutott Nicholas Cage. Hagyjuk is.

A Buffy és a Firefly tévésorozatok sajátos hangulatú, egyedi szűrővel ellátott, zárt világok. Nem nagy költségvetésű monstrumok, mint az Űrszekerek (csakazéris) vagy a Bűbájos boszorkák (vicceltem), mégis egyedi, empátiát sugárzó hangulatukkal, finom humorukkal, erős karakterizációjukkal kultikus státuszuk lett. Érzelmes író. Karakteresen formálja a maga által alkotott világokat. De hogy áll mások által alkotott gigantikus galaxisokkal?

Elég jól. Whedon itt is, ott is „whedonos”, legyen szó az X-Men-ről vagy a Star Wars-ról. Whedonizmusnak is nevezhetnénk azt a receptet, mely szerint alkot, életfilozófiának.

Melyek Whedon receptjének alkotóelemei a képregényben? Viszonylag hermetikusan elzárt sztorikezelés. A most megjelent A lenyűgöző X-men Harci helyzet kötetben például a nagyvilágban, más szálakon játszódó történetek nem, vagy csak minimálisan jelennek meg. A történetei a kezelt szereplőkből állnak, kerüli még utalások szintjén is a Marvel-világ más szereplőit, jelenségeit. Burkot von az X-Men köré.

Rekonstruálja a régi, egyszerűbb történeteket. Hat füzetet kezel egységként, és ezt szigorúan betartja. Valamiféle klasszicitással kísérletezik. A füzetek felépítése történetben és vizuálisan is egyszerűsített. Ehhez kiváló partner John Cassaday, akinek viszonylag dinamikus, fényképszerű rajzai finom árnyékolással, részletes toll- és tusvonásokkal emlékezetesek maradnak. A viszonylagos dinamizmus és részleges statikusság passzol Joss Whedon időtlen történeteihez – időtlenség, mintha megállt volna az idő. Emellett az oldalak múltidéző hangulatúra sikerednek még úgy is, hogy a panelkezelése modernnek hat, sokszor lapszéles, vékony panelekből építi fel az oldalakat. De szinte közhelyes a kamerakezelése, nagy távoli kép, közelebbi, kis totál, közeli a lap aljára, ez is a klasszikus hatást erősíti. A hat füzetet egységként, kötetként kezeli, azaz azok közt nincs nagy hangulati vagy vizuális ingadozás. A várakozópontokon nagy dolgok történnek, és ezeket megbízhatóan leszállítja, mint egy tévésorozatnál.

Talán mindezekre reflektáló meta-jelenet vagy tudatos utalás a Fantasztikus Négyes cameoja vagy a Whedon által kitalált Hiszako (Páncél) gyakori jelenléte. Az első esetben a Vakondember egyik bazi nagy lénye dúlja fel Manhattan szívének csücskét, az X-ek pedig némi médiafény reményében a helyszínre utaznak, a kötet egyik, sajnos itt lelőhetetlen legjobb poénjáért. Az F4-nek és ennek az idétlen monstrumnak a szerepeltetésekor a szándék a fentiekkel összhangban a képregény ezüstkorának megidézése lehetett, ennek az allegóriája ez a találkozás. Eleve, Vakondember a kétezres években? Meg egy bazi nagy Godzilla, amit pár oldal alatt laposra vernek? A másik, Páncél, aki az egésznek a megtestesítője. Whedon óvja a képregényt, védi hőseit. Felbukkan még a kötetben egy félig meglévő-roncs, klasszikus formájú Őrző, ami gondolatilag ide kapcsolható.

Az ezüstkor idéződött meg az első kötetben („varázslók helyett földönkívüliek”), és ezt erősíti meg a második kötet, a Harci helyzet. A karakterek társadalmi beágyazottsága, ami a hatvanas-hetvenes években megvolt, itt hiányzik vagy mondjuk Maria Hill által van ábrázolva. De nem az aranykori bohóckodás meg a bronzkor (izgalmas) kaotikus viszonyai, nem is az amalgám buta korszaka, és nem is a poszt-korszak keresztzsánerezett (noir-szuperhős stb.), szerzői vagy épp iparági méretű gondolkodásmódja jelenik meg a lapokon, hanem az a korszak, amikor minden szebb volt, mint máskor, minden tiszta volt és egyszerű és viszonylag reális az olvasó szemével. Talán saját gyerekkorának olvasási élményét szeretné átadni ezáltal Whedon? Mert emellett a hangulat olyan, hogy muszáj is ilyen jó humorral oldani, mint ami neki van, legtöbbször mintha kriptában üldögélnének a szereplők, nem egy széken a mansion-ben. Mindenki olyan ebben a(z akkor) friss és új kiadványban, mintha ezerszer meghalt és feltámadt volna, és ennek terhe nyomná. Ja, hogy ez így is van.

A történet – természetesen igazodva az általunk leírtakhoz – egyszerű. Pofonegyszerű, mégse gondolt még rá senki. Vagy volt, aki már gondolt rá, de senki nem fejtette ki eddig. Senki nem óvja jobban a hőseit, mint Whedon, mégis senki másnál nem bánnak kegyetlenebbül magukkal az X-ek.

Hányszor hallottuk már, hogy onnan érkezik a csapás, ahonnan senki se várta? De hogyha annyiszor hallottuk, akkor hogy érkezhet még mindig onnan, ahonnan senki se várta? Ha már szinte mindenhonnan érkezett csapás, és még mindig mondjuk, hogy onnan, ahonnan senki se várta, akkor elmondhatjuk, hogy buták voltunk, nem? Buta X-Men-ek vs. Okos Whedon 0:1.

Tehát Orb „legyőzése” után olyan helyről éri csapás az X-Men-t, ahonnan egyikük se várta. Egyenest az alagsorból. Minden titkukat ismeri. Mindenhez hozzáfér. Nagyon komplexusos és nagyon utálja az X-Men-t. Egy egész kötet kell, hogy megfékezzék. A végén pedig felbukkannak a… Szinte ki lehet találni.

Számomra Joss Whedon A lenyűgözőkkel leszállította a legszerethetőbb X csapatot. Elég melankolikus mindenki, nem csoda, Kolosszus a halálból tért vissza, Scott régesrég depis, de itt még jó irányba próbálja tartani magát, Kitty imádni-valóan szomorú, Rozsomák elviselhető, és jól áll neki, hogy nincs annyira mindig az előtérben, Bestia meg mindig jó fej, de itt nagyon, még akkor is, amikor tényleg bestiává változik. Emma mindig is ellenszenves karakternek volt megírva, itt is HP, de a kontraszt a többi jó fejjel itt is hozzátesz a csapathoz.

Apróságok, kis ötletek, nagy ötletek, másodszorra-harmadszorra talán már kiismerhetőség, a már említett „egymás megértése”-gondolat, melankóliába mártott idealizmus, humor, folytonos arányosság, állandó vihar előtti nyugalom, középút – ezek járnak a fejemben, ha Whedonról gondolkozom.

De inkább elolvasok tőle még valamit.

Nagy Marvel-képregénygyűjtemény 13. kötet 
A Lenyűgöző X-Men: Harci helyzet
(Astonishing X-Men #7-12)
Szerzők: Joss Whedon, John Cassaday, Laura Martin
Megjelenés: 2018. június 21.

LL

Facebook Hozzászólások