A Különítmény – Műmájerkodás ezerrel

Duma, duma, duma, duma, durr, bang, bumm, duma, duma. A májusban A különítmény címen nálunk is megjelenő Ultimates a Marvel fiatalabb közönségnek szóló ultimate-univerzumának kakukktojása abból a szempontból, hogy a többi címmel ellentétben az idősebb korosztályt célozza meg, sötétebb, cinikusabb hangulatával. Bár ezzel ellentmond az ultimate-világ keletkezését igazolt okoknak, ez egyáltalán nem gond, mert van fantázia a negyvenéves szuperhős-karakterek és környezetük modernizálásában, már csak azért is, mert kissé letisztítja a mindenféle szörnyektől, mitológiai lényektől, párhuzamos világoktól, vámpíroktól, földönkívüliektől, mágiától és sok egyébtől (például önellentmondások hadától) már kicsit túl színessé és zsúfolttá vált, mainstream Marvel univerzumot. Annál nagyobb kár, hogy az eredmény szinte katasztrofális.

A normál ultimate-es címektől eltérően, Mark Millar Bosszú Angyalai újraértelmezése minisorozatok formájában készül (most adják ki a tengerentúlon a harmadikat) – ez az első 13 részből áll, és két történetet foglal magában. Az első a csapat összetrombitálásáról, és első bevetésükről szól. Millar egy teljes részt szentel (alapvetően feleslegesen) Amerika Kapitány eltűnésének a második világháború végén, hogy aztán hipp-hopp, pont jókor előkerüljön jégbe fagyva, és rögtön a kormány felügyelete alá tartozó szupercsapat vezetőjévé váljon. A Samuel L. Jackson-klón Nick Fury közben sürgeti Bruce Bannert a Kapitányt annak idején hőssé tett, de aztán elveszett szuperkatona szérum újraalkotására, de a tudós eddig csak annyit ért el, hogy sikerült magát egy mindent széttörő-zúzó zöld óriássá, a Hulkká változtatnia. A második sztoriban a csapat fő ellensége a chiaturi nevű alakváltó földönkívüli faj, mely (természetesen) invázióra készül.

Essünk túl a pozitívumokon, sok úgysincs belőlük: a legnagyobb dicséret a rajzolót, Bryan Hitch-et illeti, aki mint mindig, részletgazdag, realisztikus képekkel kényezteti az olvasókat, és említést érdemel a színező, Paul Mounts is, aki olykor meglepően sötét és komor hangulatot teremt, főleg az akciók esetében. Írói szempontból már jóval kevesebb erénye van A Különítménynek. Millar szolgál néhány kellemes, kikacsintó pillanattal (pl. amikor a főszereplők arról beszélnek, hogy egy róluk szóló mozifilmben ki játszhatná őket, vagy az emlékezetes poén a franciákról és a megadásról), és próbálja minél közelebb tartani a történetet a realitás talajához – pl. a méretüket változtató hősök, mint Hangya és Darázs rendre anyaszült meztelenné válnak, mert ruhájuk logikusan nem változik velük együtt (kivéve persze speciális jelmezüket). Kár, hogy Millar ebben sem következetes. Ha a Hulk első átalakulásakor direkt megemlíti, hogy az egy dagadt hulláról húzza le a nadrágot, és veszi magára (és itt most próbáljuk nem magunk elé képzelni, ahogy az agyatlan, őrjöngő zöld behemóton úrrá lesz az emberi méltóság érzete, és szégyenlősen felöltözik), akkor csak kétszer olyan röhejes, hogy második átváltozásakor egyszerűen rajta marad az alsógatyája. Olyan kiküszöbölhetetlen problémája ez a szuperhős-ábrázolásnak, amire nem érdemes felhívni az olvasó figyelmét, még a logika zászlaját lengetve sem, mert úgysem lehet értelmesen kimagyarázni. Tessék kussolni róla, és inkább történetre koncentrálni.

De ez csak egy apró probléma. Sokkal nagyobb gond, hogy a karakterek röhejesen semmilyenek, mindenkihez a legjobb esetben is egyetlen sarkított jellemvonást lehet rendelni, a dialógusok végtelenül hosszan folynak, anélkül, hogy bármiről is szólnának, és az egész irtózatosan elnyújtott és unalmas. Az első, hatrészes sztoriban négy rész a fel-, egy a levezetés, és csak a maradék a tényleges cselekmény, és akkor még nem említettük azt a kamaszviccet, amit Millar „drámai konfliktusnak” szánt (és ezt a kifejezetést most nagyon nehezemre esett itt leírni). A házaspár, Hangya és Darázs veszekedéséről van szó, akik egy röhejes, „ki volt frankóbb a Hulk elleni csatában”-kérdésből kiindulva esnek egymásnak, hogy aztán gyorsan átugorva az „én apukám simán laposra verné a tiédet”, ill. „az én fa*am/csö*öm nagyobb, mint a tiéd”-jellegű érvrendszert, rögtön rátérjenek egymás agyonverésére. Mindennek semmi jele és előzménye sem a kapcsolatukban, sem a korábbi viselkedéseikben, mintha csak Millar úgy döntött volna, hogy beletesz egy kis családon belüli erőszakot is a történetbe, mert attól majd felnőttesebbnek hat. Kit érdekel, hogy annyira sem hiteles, mint Paris Hilton a mozivásznon? Ha valami akcióról akar szólni, akkor szóljon arról, semmi gond, egyáltalán nem szégyen mélységek nélküli, pusztán szórakoztató történeteket írni, de ha valaki komolyabb témát érint, akkor jobb, ha nem csak a felszínt vakargatja.

Az egész sorozat egyetlen koncepcióra épül: „Legyünk szupercoolok”. Millar majd’ beleszakad az igyekezetbe, hogy minden tökös, dögös, überfasza és irtózatosan menő legyen, de persze átesik, sőt, szabályosan átzuhan a ló túloldalára, másra pedig sem ideje, sem ereje nem marad. A Különítményben megvannak mindazok a jellemvonások, amik a képregény-kultúra fikázóinak sztereotip érvei szoktak lenni: ostoba, ötlettelen, közhelyes, gyerekes és szánalmasan túlzó.

3/10

Megjelenés: 2002-2004 (Magyarország: Fumax 2008 és Hachette 2018)
Történet: Mark Millar
Rajz: Bryan Hitch

Olórin, 2008. április 20.

Cím:	A Különítmény: Több, mint ember (NMK #12)
Sorozat:	NAGY MARVEL KÉPREGÉNYGYŰJTEMÉNY
Szerző(k):	Mark Millar, Bryan Hitch, Andrew Currie, Paul Mount
Kiadó:	Hachette
Ár:	2890 Ft
Formátum:	kötet
Terjedelem:	160 oldal
Megjelenés:	2018.06.07.
Megvásárolható:	Újságárusok
Online vásárlás: