A galaxis őrzői vol 2.

Kisebb, személyesebb, mégis nagyobbak benne a tétek. Kevés olyan folytatás van, ami elmondhatja magáról ezeket a jelzőket. Sőt, valahol nem is olyan jó előjel, ha maguk a készítők mondják el ezeket – túl sokszor kaptunk már ezzel a körítéssel olyan alkotásokat, amik többnek akarták eladni magukat, mint amik. Ilyen volt a Bosszúállók: Ultron Kora is, ahol a karakterábrázolás minden ráfordított idő ellenére egy helyben toporgott, és töredelmesen bevallom, féltem, hogy A galaxis őrzői vol 2. is ilyen folytatás lesz. Szerencsére tévedtem: bár az előzetesekben pont a már ismert elemeket helyezték előtérbe, mint a tutti-frutti-neon színvilág, a hetvenes évekbeli slágerek, a tréfás beszólások, valamint a kék helyett aranyszínű ellenség, a folytatás szerencsére jóval több ennél.

Sőt, igazából még több akkor, amikor ezek az elemek háttérbe szorulnak, és teret adnak a karaktereknek kibontakozni. Mert majdnem mindegyik szereplő fejlődik valamit a film során, habár nem ugyanabban a mértékben: bár a főhős továbbra is Peter Quill, és ez első sorban az ő története, azért rajta kívül új oldaláról ismerjük meg Gamorát, Mordályt, Yondut és Nebulát. Drax és Groot többnyire ugyanazok a figurák, mint amelyeknek megismertük őket, annyi különbséggel, hogy az előbbi metaforák félreértése helyett szociális téren egy kész katasztrófa, a másik pedig még csak kis palánta.

Ám ők is hozzátesznek a társasághoz, aminek van ideje kicsit jobban összekovácsolódni, ugyanis az első résszel szemben az új film nem siet sehová. Hőseink nem ugrálnak bolygóról bolygóra, a veszélyt pedig nem egy egysíkú fanatikus jelenti, hanem valami, ami jóval személyesebb. Éppenséggel pont a személyesség az, ami hiányzik a legtöbb Marvel gonoszból, és ezért nem működnek. Teljesen mindegy, milyen kütyükkel rendelkeznek, ha valójában nincs megalapozva a kapcsolatuk a hősökkel. Márpedig a legtöbb Marvel gonosznál akkor sem volt, ha papíron ott voltak a szükséges alkotóelemek. Mondhatjuk, hogy Ultron apaként tekintett Tonyra, vagy hogy Fullánk féltékeny volt a mentorára és rajta keresztül Scottra, de ha ezek a kapcsolatok nincsenek igazán kidolgozva, nem is ütnek akkorát. A legtöbb Marvel film igazából amolyan menedzser-fantázia: teljesen mindegy, hogy az éppen aktuális ellenséget Kaecilliusnak vagy Malekithnek hívják, rivális ellenfelek, akiket le kell győzni.

A galaxis őrzői második része azonban nem a nagy csatákra, az epikusabbnál epikusabb kalandokra, hanem a karakterei koncentrál, és ezt teszi a lehető legőszintébb, legtermészetesebb módon. Ez az őszinteség adja a film erejét, és ironikus módon egyedül abból hiányzik, amivel az első részt is eladták: a humorból. Pont a viccek jelentik a film gyengepontját, amik nélkül sokkal többet érne, mert kicsit olyanok, mint karcolások egy sportkocsin. A humor akkor működik, ha természetesen jön, nem pedig, ha erőltetetten, orrba-szájba nyomják. Míg a DC filmek túlságosan komolyan veszik magukat, addig a Marvel filmek hajlamosak elökörködni a történetüket, a mondanivalójukat. Pedig a siker receptje nem az, hogy mekkora mennyiségben adagoljuk a humort, hanem hogy megvan-e a helye neki, avagy sem. Ráadásul a viccek zöme itt-ott már a kereskedelmi tévékben havi szinten leközölt viccműsorok szintjét súrolja. Nem kell minden áron viccesnek lenni, kiváltképpen, ha éppen nem megy.

Pedig a humort leszámítva A galaxis őrzői vol 2. egy szerethető, erős film, ahol a cselekményből a történet javára visszanyestek. Például moroghatnék, hogy a Marvel mintha nagyon büszke lenne a színészeit visszafiatalító technikájára, de annak az előzménynek nagyon is megvan a helye. Mondhatnám, hogy néhány szövetség nagyon kézenfekvő, de ezzel a kézenfekvőséggel a rendező James Gunn nagyon is tisztában van, és épít rájuk. Míg az előző film mintha egy trauma előli menekülés lett volna, amiben pont az a jó, hogy a rideg valósággal szemben a képzelet világában semminek nincs tétje, itt pont a fordítottja igaz: hogy a képzeletünk segít boldogulni a valóságban, és ezáltal legyőzni démonjainkat. Ez által a folytatás érzelmek kicsit szélesebb skáláját érinti meg bennünk, mint az előzmény.

Kicsit még moroghatnék a világalkotásra – néhány ötlet telitalálat, néhány viszont baklövés –, vagy arra, hogy szegény Mantis voltaképpen nem kap sok szerepet, vagy hogy a film eleji stáblistás táncnál az előző részé eltaláltabb volt, de ez már csak szőrszálhasogatás. A galaxis őrzői vol 2. egy szeretetreméltó, vállalható folytatás, ami mást teljesít, mint amit ígér – de ha minden űropera legalább így teljesítene, semmi baj nem lenne a műfajjal.

Stan Lee cameó: az egyik legkézenfekvőbb, legeltaláltabb jelenet, amit valaha is láthattunk Stan Leevel, és ami más téren is bizakodásra ad okot – az, hogy mi téren, nem mondhatom el, mert már komoly spoiler lenne.