A felnőttéválás küszöbén: SHAZAM!

Lássuk be, Nolan filmek ide, évtizedes Marvel Moziverzum oda, a szuperhősök mégis csak elsősorban a felnőttéválásról szólnak. Hiszen a koncepciójuk az, hogy Gipsz Jakab rájön, hogy tehetséges valamiben, és elhatározza, hogy mihez kezd vele. Olykor még egész jól el is szórakozik újdonsült képességeivel.

Ahogy teszi ezt Billy Batson is, mihelyst szuperhatalmat kap egy titokzatos varázslótól. Persze, nem zárkózik el attól, hogy megmentse a világot, de elsősorban mégis csak szeretné jól érezni magát és élvezni az életet. Alapvetően jószándékú kölyök, de koránál-háttértörténeténél fogva nem kifejezetten felelősségtudó. Billy ugyanis kisgyerekkora óta egyik nevelőintézetről a másikba jár, miközben nem mondott le arról, hogy megtalálja az édesanyját. Az, hogy a legutóbbi stiklije után egy más árvákat befogadó pótcsaládhoz kerül, inkább csak ideiglenes zavaró tényező a számára – élén az őt a szuperhősök iránti szenvedélyével idegesítő Freddievel.

A SHAZAM! egyik legnagyobb erénye, hogy azt a gyermeki, ártatlan komiszságot, ami megvolt gyermekkorunk olyan műveiben, mint A kincsvadászok, de mára mintha már kikopott volna, őszintén, kedvesen képes visszahozni. Billy a képességeivel azt teszi, amit valljuk be, mindannyian tennénk – bűnüldözés helyett az erejét próbálgatja és fitogtatja, illetve maximálisan kihasználja a felnőttalakjában előtte megnyíló kapukat.

Pechjére azonban Dr. Thaddeus Sivana az ő hatalmára pályázik, amit gyerekként meglebegtettek az orra előtt, csakhogy utána megtagadjanak tőle. Igen, tudjuk, a szupergonosz mindig is a hős árnyképe, satöbbi, satöbbi, de Sivanánál az alkotóknak mintha eszébe jutott volna, hogy ezek az ellenségek nem akkor működtek, amikor az űrmanóhordát irányító Zord Janik voltak, hanem olyan átlagemberek, akik végre elégtételt tudtak venni a sérelmeikért. Ez a 2000-es években, amikor az X-men/Pókember filmek számítottak meghatározónak, még teljesen általános volt, mostanra viszont mintha a gyermeki komiszsággal együtt ez is visszaszorult volna. Holott a szupergonoszok, akárcsak a hősök, maguk is adtak egy katarzist a nézőknek. Ők testesítették meg a negatív vágyainkat, amiket a film szabadjára engedett, csakhogy a végére visszazárja azokat a palackba.

Ezt a film ráadásul szó szerint értelmezi, hiszen Sivanát a hét főbűn ruházza fel hatalommal. Sivanát azonban nem ezek megtestesítőjeként, semmint áldozataként ábrázolja – egy toxikus, bántalmazó családi közegben nőtt fel, a róla egy botlásért könnyedén lemondó varázslóba pedig nem nehéz a gyermekeket bedaráló, őket számokra redukáló oktatási rendszert belelátni. Ehhez pedig társul Mark Strong játéka is – ugyan ezek nem teszik Sivanát ikonná, vagy az emlékezetes gonoszok egyikévé, de tökéletesen betölti a filmben nekiszánt szerepet.

Ugyanez a helyzet Zachary Levi/Asher Angel párosára, akik ketten egy karakterben jól visszaadják a lelkesedést, félelmet, esendőséget, vásottságot, és nem utolsó sorban, sebezhetőséget. Ehhez pedig a szereplőgárda kedvesen asszisztál. Ez egy családi film, ami nagyon is hangosan és didaktikusan, de jószándékúan és teljes meggyőződéssel a családról szól, mint valami iskolai színdarab. A történet valójában ennyivel ki is merül, bár meg kell hagyni, hogy hűen követi Geoff Johns 52-es újragondolását.

Erre a történetre viszont a rendező David F. Sandberg és Henry Gayden számos apró, szeretetreméltó elemet húz fel, mint amilyen az utalás a Segítség, felnőttem!-re, vagy a megannyi apró visszaélés a felnőttalakkal és a szuperhősi képeségekkel. Az pedig határozottan aranyos, hogy a hőseink által papírra vetett írásokat a filmvásznon magyarul látjuk. Kevés választja el attól, hogy igazán emlékezetes, elsöprő filmmé váljon, de így is egy kellemes, szórakoztató film, kellő gyermeki bájjal.

De, azt hiszem, a SHAZAM! elsődleges célközönsége mégis csak a kamaszok. Márpedig a film őszinte velük, és egyszer sem kezeli le őket, miközben egyszer sem feledkezik meg a mindennapjaikat érintő problémákról. Ez pedig szeretetreméltóbbá teszi bármelyik nagy világvégés zúzásnál.

Facebook Hozzászólások