A fantasztikus négyes

Az ember olykor igyekszik nyitott lenni. Beül a moziba, kezében a kólájával, és elhatározza, hogy nem baj, ha az alkotók mertek elrugaszkodni az alapanyagtól. Hogy nem baj, hogy az Újvilágot vették alapul, hogy Az erő krónikája rendezőjét kérték fel, hogy az alkotókat David Cronenberg filmjei ihlették. Majd lemennek az előzetesek, és várjuk, hogy elkezdődjön a film. Aztán várunk további két órát, egészen a stáblistáig. A végén leginkább azt, hogy vége legyen.

Lássuk be, a szuperhősös zsáner nem könnyű műfaj, az eltelt évek során rengeteg szemetet ki is termelt. Számtalan olyan adaptációval találkozhattunk, ami hangos volt és bugyuta – ami azt illeti, hangosabbak és bugyutábbak a szóban forgó filmnél. Mégis, mindegyikük szeretetreméltóbb volt A fantasztikus négyesnél. Az egészben pedig az a legironikusabb, hogy a srácok aztán nagyon meg akarták mutatni, hogy ők aztán nem adnak ki bárgyú matinét a kezük közül, mert ők ennél jóval intelligensebbek. Eddig sok képregényfilm pont ott vérzett el, hogy ostoba volt és gyermeteg. A fantasztikus négyes kétes érdeme éppen az, hogy megmutatja, hogy a másik véglettel is kaphatunk Batman és Robin kaliberű borzalmakat.

A film legnagyobb hibája az, hogy egyszer sem enged közel magához vagy a szereplőihez. Végig kívülállók maradunk, és bárhogy is szeretnénk, egyszer sem érint meg minket a karakterek sorsa, és így a történet sem. Ez már a prológusban is bántóan nyilvánvaló. 2007-et írunk, történetünk hőse, Reed Richards pedig tízévesen tart beszámolót az osztály előtt a teleportálásról. Változik a világ. Nekem Mr. Fantasztikus már kissrácként, a kilencvenes évek elején egy középkorú tudós volt, ősz barkóval. Most fordult a kocka, és minden idegszálamon azon vagyok, hogy elfogadjam az új felállást, hogy az egyik szuperhősikon még alsós volt, amikor én egyetemistaként fanyalogtam a csillagfelhőként megvalósított Galactusra.

Pedig változtatásokból itt sincs hiány. Megtudhatjuk például, hogy a „Most jön a bunyó!” jelmondat Ben Grimm suttyó fivérétől származik, aki ezzel a kiáltással kezdte el elverni a nála lényegesen kisebb öccsét. Elvégre ha a Batman: Kezdődik!-ben Bruce is az egyik gyerekkori félelméből kovácsolt fegyvert, az itt is biztos működni fog. Reed szülei nem értik csemetéjüket, no, nem is törődnek vele. Dan Castellaneta személyében pedig megkapjuk a kisszerű tanárt, akinek hivatása nyárspolgárt faragni a csemetéinkből. Mert egy amerikai filmben csak akkor kapunk gyerekeket támogató tanárokat, ha a történet róluk szól.

Mindennek tetejébe se a fiatal Reed, se a fiatal Ben nem szimpatikus egy kicsit sem. Semmi baj, pár perc múlva már végzősökként látjuk, ahol ugyanolyan ellenszenvesek maradnak. A gond az, hogy az őket meghatározó barátságnak ugyanannyira nincs tétje, mint semminek ebben a filmben.

Rég nagy baj, ha a vérfrissítésnek szánt újrakezdés alatt hirtelen az jut eszünkbe, hogy a korábbi filmek voltaképpen nem is voltak olyan rosszak. Márpedig karakterizáció terén a Tim Story-adaptáció hősei köröket vernek az új titánokra. Azoknak a filmeknek sok hibájuk volt, de jó ötlet volt, hogy az alkotók már a történet előtt éreztették velünk, hogy ezeknek a szereplőknek közös múltjuk van, ami összekovácsolja őket, és eszerint is viselkednek. Ebben A fantasztikus négyesben Sue-nak egyetlen közös jelenete van Ben Grimmel, mégpedig a végső összecsapásban.

De nézzük meg a szereplőket egyenként. Reed Richards Ioan Gruffud megformálásában egy szórakozott tudós volt, aki belemerül a munkájába, de törődik a barátaival. Miles Teller Richardsa az első adandó alkalommal cserbenhagyja a társait, de legalább magánál hord egy közös fotót Benről, hogy ettől álszentnek is tűnjön. Michael Chiklis volt a korábbi alkotások fénypontja, jól hozta a mackós, lobbanékony, a Reedért mindig kiálló, és ereje ellenére intelligens űrhajóst. Itt tudományos kiállításokon Reed csicskája. Chris Evans Fáklyája egy önző bunkó, akire lehet számítani. Michael B. Jordan karaktere egy üres lap, ami kitöltetlen marad. Jessica Alba Láthatatlan Nője megtesz mindent, hogy összetartsa a társaságot. Kate Maráé kívülálló marad, aki nem is igazán akar kötődni senkihez.

Félreértés ne essék, nem sírom én vissza a táncoló gumiembert, vagy azt, amikor a Lény premier plánban leböfögi a helyi Carrot Top klón séróját. De ezek a filmek tisztában voltak vele, hogy a képregények lényege éppen abban rejlik, hogy a karakterek egy családot alkotnak. Nem az iránnyal volt a baj, hanem a megvalósítással. Itt nincsenek működő kapcsolatok, és igény sincs rá.

Ez A fantasztikus négyes egyébként látványosan nem tud mit kezdeni a nőkkel. Reed úgy próbálja felcsípni Susant, hogy el kezdi mesélni, miről szól a Némó kapitány – szerencsére Sue faképnél hagyja, mielőtt ellőné A Gyűrűk Ura teljes szinopszisát. Ennél sokkal nagyobb pofon, hogy amikor Reed elhatározza, hogy kipróbálja a dimenzióutazásra létrehozott gépét, ezt Johnnyval, a helyi ellenszenves geek szerepét betöltő Victor von Doomal, és Bennel teszi, akit álmából ébreszt, mert nélküle nem lenne itt. Pedig Bennel szemben Sue aktívan kivette a részét az építésből. De jobban belegondolva érthető a változtatás, elvégre nem a hatvanas években élünk, hanem a 21. században, amikor a nőknek már ki sem kell jönni a konyhából.

Apropó, utazás, Josh Tranket annyira megihlette A légy, hogy egy az egyben átemelte a balul elsült kísérletet. Tudósaink ugyanúgy meg nem értettnek érzik magukat, mint Seth Brundle, így mikor támogatóik inkább űrhajósokat küldenének odaátra, felöntenek a garatra, és részegen kipróbálják magukon találmányukat, miután az sikeresen működött egy majommal. Dr. Doom képessége meg azért az agyak felrobbantása, mert az milyen jó volt a Scannersben.

Bár eredettörténet, de annak sem vagyunk tanúi, hogy sajátították el hőseink a képességeik használatát, mert a film ugrik egy évet, amikor már titkos küldetésekben szolgálják a hadsereget. Csak semmi öröm, semmi hírnév, semmi családiasság. Semmi olyan, ami nagyszerűvé tette a képregényt.

Pedig lehetne jó Fantasztikus Négyes filmet készíteni, csak ne A sötét lovag legyen a követendő példa, hanem a Vasember. Merje keblére ölelni a koncepció fantasztikusságát, hamár ott van a címben. Kapjunk egy képregényhű, tudósdiktátor Victor von Doomot, mert annak a karakternek pont az elrugaszkodottságában rejlik a vonzereje. Talán azt sem ártana belátni, hogy a Fantasztikus Négyes igazán az űrverseny idején működött, és vagy a hatvanas évekbe tenni, vagy pedig egy olyan közeget létrehozni a számukra, ahol az ember megint lelkesen (és kicsit talán rettegve) néz az ég felé.

Persze, nem jó, ha egy stúdióvetítésen pont az egyik producer vakarja értetlenül a fejét, hogy „ez mi a franc volt?” Igaz, egy másik producer, Matthew Vaughn a védelmébe vette a filmet, de itt Vaughn, az üzletember szólalt meg, és nem Vaughn, a rendező. Iszonyú kár. Mert az X-men: Az elsőket nézve tökéletesen alkalmas lett volna a feladatra. Hatvanas évek közege? Karakterek, akik már a gyerekkoruktól kezdve érdekelnek minket? Képregényesen elrugaszkodott főgonosz? Őrült technika? Szórakoztató történetmesélés?

Ebben a filmben egyetlen szerethető ötlet van, az az, hogy a szegény koszovói árva Sue-t egy gazdag fekete család fogadja örökbe, és azt viccelődve állapítják meg Reeddel, hogy nincs akcentusa. De ez az ötlet sincs kifejtve.

Barátaim, költsétek jobb dolgokra a pénzetek! Mondjuk bármi másra…

Stan Lee cameó: szerinted van itt erre igény?