Az Index a Fesztiválról

Szombaton a tíz órás nyitáskor már ott toporognak a keménymagos képregényrajongók az Erzsébet téri Gödör Klubnál, és a nap végére kiderül, hogy a 3. Magyar Képregényfesztiválra idén háromezren voltak kíváncsiak. A szakma örül, és reneszánszról beszél.

Kislányok hada támad Barbie- illetve Witch-fronton, miközben a megnyitó zajlik, kint pedig néhány pubertás kardozással múlatja az idõt. Hamar foglalt lesz minden hely a hatalmas asztal körül, ahol a rajzolókból és írókból álló Magyar Képregény Akadémia néhány tagja tart szakkört egész nap. Mi inkább a szemlélõdést választjuk, végignézzük a kiállított nagy formátumú, lavírozott képregényoldalakat. Kiszúrunk néhány újdonságot a standokon: most jelent meg például az elsõ Kázmér és Huba-gyûjtemény, a francia stílus kedvelõi örülhetnek a Lucky Luke-sorozat újabb keménykötésû darabjának, A nagyhercegnek, és elõbb-utóbb mindenkinek feltûnik a gyönyörû kivitelezésû 300, Frank Miller büszkesége.

Utóbbi megjelentetése kockázatos vállalkozás volt, mondta a Képes Kiadó ügyvezetõje, Korcsmáros Gábor, ugyanis az eredetivel azonos méretû, fekvõ formátumú könyv elõállítási költsége igen magas, ráadásul a kiadásról akkor kellett dönteni, amikor még nem lehetett tudni, hogy a filmet egyáltalán bemutatják-e a magyar mozik. „Végül 1500 példány készült a képregény magyar változatából, és úgy tûnik, ez el is fog fogyni. A presztízsérték a fontos, és szerencsére az ilyen kiemelt kiadványokon keresztül a könyvterjesztõk is kezdik felismerni a mûfaj értékeit” – mondta az ügyvezetõ. Az egyik legérdekesebb új mû a piacon az Artcomix dédelgetett kincse, A képregény felfedezése Scott McCloudtól, ami a mûfaj mélyebb megértéséhez és megismeréséhez viszi közelebb az olvasót, természetesen kockáról kockára.

Jönnek a japánok

A képregény felfedezésének élményébõl csak a hirtelen felharsanó visító-puttyogós japán pop ráz fel minket. A Magyar Anime Társaság standjánál beindultak a tinik. Egy laptopot bámulva ugrálnak látszólag koordinálatlanul és fülig érõ szájjal, nyilakkal ellátott gumiszõnyegen. Rita, a felszerelés boldog tulajdonosa elmeséli, hogy táncpadot – ez a helyes kifejezés – lehetett kapni itthon háromezerért, de hamar tönkre is ment, úgyhogy kénytelen volt ötszáz dollárért rendelni egyet külföldrõl, a szoftver neve pedig Stepmania. A Rita mellé érkezõ élõ rajzfilmfigura közli, hogy nyugodtan szólítsam Kagoménak. Diáklányszerelését maga szabta, varrta, festette, térdzokniból pedig duplát hord, különben lecsúszik. Jelmeztervezõi vénája különösen cosplayeken jöhet jól, ahol az animebolond közösség tagjai beöltöznek kedvenc hõseiknek.

A kiadófõnökök szerint csakúgy, mint a nyugati világ nagy részén, jelenleg Magyarországon is erõteljesen tör elõre a japán manga és anime, nem csoda, hogy egyre több kiadó foglalkozik velük. „A manga még az olyan nagy képregényhagyományokkal rendelkezõ országokban is képes felülkerekedni a nemzeti kultúrtermékeken, mint Franciaország vagy Olaszország” – mondja Halmos Ádám, a Magyar Képregény Szövetség elnökségi tagja. A manga után következnek népszerûségben az amerikai típusú, szuperhõsökrõl szóló képregénysorozatok, tele is van velük a terem, az európai (francia, olasz, belga) képregényeknek csak a harmadik hely jut.

A harmadik realitás

Kevesen ismerik az underground alkotók mûveit, melyek általában aktuális társadalmi kérdéseket vetnek föl, vagy személyes, belsõ élményekrõl mesélnek. Kiváló képviselõje ennek a szegmensnek az idei fesztivál meghívott vendége, Aleksandar Zograf, aki azzal vált híressé, hogy a balkáni válság idején borítékban küldözgette különös, rajzos helyzetjelentéseit Szerbiából nyugat-európai és amerikai médiáknak. Mikor rábukkanunk, épp három angol srácnak mesél arról a képességérõl, hogy megtalálta „az érem harmadik oldalát”, vagyis az ébrenléten és az álmon túl egy harmadik realitást. Drogok nélkül.

Délután már tömeg tolong a pultoknál, ahol békésen hever közvetlenül egymás mellett a II. János Pál pápa életérõl szóló decens könyvecske és egy teljesen pornografikus mû, A fáraó háreme. A vetítéseken minden szék foglalt. Épp ideje, hogy megnézzünk néhány magyar nevezetességet, például Pongrácot, a vörös hajú, arctalan, kertésznadrágos képregényantihõst. Az alkotó, Kadosa-Kiss József huszonöt színészt kért fel, hogy írjanak szöveget háromkockás Pongrác-csíkokhoz. Az egyik alkalmi író, Huszár Zsolt elárulta, hogy õ tulajdonképpen már kisgyerekként értett ehhez, mert Pókembert fordított norvégból szalámis szendvicsért a többieknek – persze kamura, teszi hozzá. Karafiáth Orsolya is belibeg, és késõbb, már a színpadról megkéri az õt rajzoló karikaturistát, hogy feltétlenül csúcsos mellekkel ábrázolja. Meglátogatjuk Marabut, aki szorgalmasan dedikálja Hé, Dodó! címû könyvét, valamint a Marabu-albumot, nem csak írással, hanem rajzzal is, ahogy kell.

Az átkos negyven év

Az itthoni helyzetet jól illusztrálja Fehér Zoltán, a Magyar Képregény Akadémia tagjának véleménye, miszerint egy kézen megszámolható azoknak a száma, akik kizárólag képregényalkotásból élnek. A Magyar Képregény Szövetség elnöke, Bayer Antal elmondta: „Úgy alakult, hogy a nálunk a képregénynek csak egy nagyon sajátos fajtája maradhatott életben a szocializmus alatt: az irodalmi adaptációs képregény, mert ebben nem látott veszélyt a pártvezetés, a klasszikusoknak ismerték a végkifejletét, ellenben a hetente, folytatásokban megjelenõ, saját ötleten alapuló képregényektõl tartottak. Közben a világ többi részén, elsõsorban Amerikában, Japánban és Nyugat-Európában töretlenül fejlõdött és pluralizálódott a mûfaj. A mai spektrum igen széles, a pusztán szórakoztató képregényektõl a magas mûvészeti értéket képviselõ, illetve alternatív kiadványokig. A szövetség éppen ezt a sokszínûségét hivatott a nagyközönség elé tárni. Az elsõ fesztivált két éve tartottuk, az Almássy Téri Szabadidõközpontban, és meglepetésünkre közel kétezer látogatót üdvözölhettünk a helyszínen. Úgy tûnik, az érdeklõdõk köre évrõl évre nõ, becsléseink szerint ma nagyjából háromezren látogattak el ide.”

Köztük Kis Zoltán, aki negyven éve gyûjt magyar vagy magyar vonatkozású képregényeket Jókai Mór 1860-as évekbeli rajzos történeteitõl egészen a mai alkotók mûveiig. Klubot vezet a Karton Galériában, kutat a Széchényi Könyvtárban, forgatókönyvet ír, és havonta húsz és ötvenezer forint között költ a hobbijára. „Ezt a nõk nehezen bírják. Már két feleségem elhagyott” – mondja. Néha rákényszerül, hogy eladjon egyet s mást. „Csakis gyûjtõnek adok el, hogy ne vesszen el a remény: egyszer még visszavásárolhatom.”

Forrás: index.hu

Facebook Hozzászólások