Vaú!

Farkas Dávid a napokban kapja meg az előző negyedév végén neki ítélt díjból rendelt képregényét és másokkal ellentétben nem ül a babérjain, újra a csúcsra tör – hogy én se kerüljem el a túlzásokat -, ami azt jelenti, hogy az eddigi leghosszabb írást küldte be a Sarkított kockák pályázatra és ha jól számolom, Lénárd László mellett a vakszerencsére hagyatkozva is 50% esélye van újra bezsebelni az 5000 forintot alig egy hónap múlva – vagyis ebben a negyedévben eddig ketten küldtek be írást.

Karantén

2008. eddig tagadhatatlanul a szerzői képregények éve. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a negyedik képregényfesztivál esete, ahol rendkívül sok önköltséges kiadvány jelent meg. Számuk már jó ideje gombamód szaporodik, jelentőségüket jó érzékkel a Képregénykiadók Szövetsége is felismerte, és egy pályázat keretében újabb három kiadvány elkészültéhez nyújtott támogató pénzügyi segítséget.

Ezek egyike a Karantén is, mely talán a legfurcsább képregény mind közül. Kezdve azzal, hogy a borító olyannyira karakteres, hogy bárki, aki egyszer látta, képtelen egyhamar feledni, illetve a belbecs, mely tartogat jócskán meglepetéseket: nem feltétlen egyértelmű, könnyen megérthetőeket, de mindenképpen meghökkentőeket és figyelemre érdemeseket.

Menráth András képregényének kezdő oldalait választottam elemzésem tárgyául, melyek, mint látni fogjuk, ambivalenciájukkal tökéletes alapnak bizonyultak az efféle vizsgálódásnak.

Az önköltséges kiadványoknál megszokott, és maradéktalanul elfogadott papírra nyomott képregény kezdése meglehetősen egyszerű felépítésű. Az első oldal vízszintesen két részre van osztva, és így két egyenlő nagyságú panel kapott rajta helyet.

Számomra valahogy képregényes alapvetés, hogy egy sztorit érdemes egy olyan panellel nyitni, amin talán a legtöbbet kell gondolkozni, és valahogy beleég az olvasó agyába. Ezeken túl fontos, hogy viszonylag nagy legyen, hisz az alaphangulat megteremtéséről van szó, a jó első benyomásról nem is beszélve. A Karantén ezeket az általam támasztott igényeket nagyszerűen elégíti ki: az első panel esetében egy igen részletgazdag képet kapunk. A helyszín egy metró, a perspektíva nagyon el lett eltalálva. A környezet nagyszerű alkalom arra, hogy egy furcsa világ még furcsább lakóival ismerkedhessünk meg. A történet utólagos ismeretében persze teljesen más véleménnyel vagyok erről a panelről, de elsőre is feltűnt, hogy tulajdonképpen egy normális figura nincs a képe. Az alaphangulat tehát megteremtve. Az is furcsa, hogy a főbb szereplőket sem lehet tisztán kivenni a szerelvény utasai közt, pedig mint később kiderül, ők is ott vannak. Adva van tehát egy nagyon furcsa közeg, ahol senki sem teljesen normális. Elég ha csak az első néhány, egyébként nagyon szépen kidolgozott karaktert vesszük szemügyre. A jobb oldalon ücsörgő fiú arcát egy kendővel takarja el, bal oldalon pedig egy figura egy nagyon fura maszk mögé bújik. Van itt még elég durva punk, bivalyszarvat viselő félnótás, valamint egy, talán a legjobban Swamp Thing-re hajazó egyén is. Igen érdekes, hogy az ő vonásaik, illetve egész alakjuk a lehetőségekhez mérten aprólékosan, de nem realisztikusan vannak kidolgozva; azonban ezzel a megmunkálással nem minden panel esetében találkozhatunk.

A látószög talán a legkézenfekvőbb megoldás volt, a távolba vesző ajtó, illetve a plafon élei megfelelően adják vissza a bezártság érzetét. A valósághűség miatt persze megjelennek a matricák a csöveken, illetve az elengedhetetlen cigaretta csikkek a padlón. A nyomasztó érzést még jobban erősíti az itt megjelenő belső monológ az egyik szereplő részéről. A kiábrándultságot tükröző sorok rányomják bélyegüket a kezdő képre, ami így nyeri el teljes értelmét, jelentőségét, kíváncsian várjuk, hogy mi fog ebből kisülni.

A második, ugyanezen az oldalon található panel szintén egy teljesen kézenfekvő, már-már átlagos látószög segítségével juttat előbbre minket a történetben. Megpillantjuk a két főszereplőt, akik nagy megkönnyebbülésükre végre kikászálódhatnak a metróból. A már említett aprólékosabb kidolgozásnak itt a karakterek esetében már nyomát sem találjuk, ami azért kicsit kizökkenti az olvasót. Az, hogy ez miért így készült, számomra rejtély, a későbbiek fényében látszólag nem tudatos váltogatásról van szó. A szerelvény külseje persze ismét hozza a „szokott formát”, a telefirkált és ragasztott borítás megőrzött valamit a kezdő panel hangulatából. Az éppen távozó figurák közül első látásra egyik sem valami meggyőző, szimpatikusnak pedig egyáltalán nem nevezném őket. Az alkotó maradéktalanul elérte célját, de véleményem szerint, ebben az esetben sokkal stílusosabban is megoldhatta volna. Mindezt persze nem a kidolgozottság milyensége tükrözi, hanem az olyan apró részletek, mint például a baloldali furcsán betűrt inge. A belső monológ továbbra is „egysíkú”, ismét betöltve fokozói szerepét. Az első oldal felépítése nagyon jól sikerült, kielégítő felütés, egyedül talán a már említett kidolgozási kontraszt von le valamicskét az érdemeiből.

A második oldal aztán már bőven tartogat nekünk meglepetéseket: kezdve azzal, hogy szakít az előzőek hagyományaival, és eléggé szabadon alkalmazza a nem feltétlen átlagos panelelrendezéseket. Kapunk egy félig-meddig háttérül is szolgáló, olvasási sorrendben másodikként következő keret nélküli képet, a lap tetején pedig egy keretbe foglalt, méretében sokkal kisebb képkockát. Menráth András egy apró, de annál ügyesebb fogással értékes összhangot teremt a monológ, illetve a kisebb képkocka között. Az eddig is tárgyalt mondatok mindegyike a kilátástalanságot tükrözte, azonban itt fordult a kocka, és megcsillan egy kis remény. Ez a reménysugár aztán nemsokára a képen is tükröződik, hisz „hőseink” megpillantják a felfelé vezető mozgólépcsőt, mely a későbbiekben kimenekíti őket ebből a mocsoktól fuldokló környezetből. A figurákat hátulról látjuk, az előzőekhez hasonlóan egyszerű vonalvezetéssel megáldva, a háttér viszont elképesztő pontosságú. A kép szemlélése során akaratlanul is felötlött bennem, hogy ez talán egy manipulált fénykép, annyira élethű, és annyira elüt a két mozgó karaktertől. Eléggé sokatmondó, hogy ilyesféle kontrasztokkal már ilyen nagy számban találkozhatunk ennyi idő alatt, talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész képregény lételeme az ambivalencia.

Az eddig látszólag céltalanul bolyongó páros, mint a most következő monológokból kiderül, céltudatosan mozog, keresésük tárgya viszont még ködbe vész. A keret nélküli, nagyjából egész oldalas panelen végre egy külső helyszín, egy utcarészlet jelenik meg. Az épület eléggé rendhagyó külleme ismét meghökkentő, ahogy a rajta található festések is. Az utca nem is igazán kidolgozott, sőt a lap szélével a semmibe vész, azonban az épületek méretei, illetve az erre tudatosan nagymértékben rájátszó kameraállás is alkalmas arra, hogy a figyelmünket ismét főszereplőinkre irányítsa. Mindezt sikerült úgy megoldani, hogy nem alkalmazza azt a módszert, miszerint középre rakja őket, hanem annál egy kicsivel körmönfontabb az alkotó, és szemlélődésünk tárgyai éppen jobbról igyekeznek távozni. Kettejük külleme ismét leegyszerűsödik, már az anatómia sem játszik nagy szerepet, és az az érdekes, hogy nem hat különösebben elidegenítőnek. Az épületek is hasonló pontossággal vannak megáldva, így összhatásként annyira nem különülnek el a gyengén megrajzolt figurák a háttértől, mint ahogy az például a fenti panelnél előfordult. Ezen az oldalon elkönyvelhetjük a képregény első párbeszédét, mely igazából elsőként tudósít arról, hogy a gyaloglásnak konkrét célja van. Az oldal egyben történő vizsgálata elsőre kicsit furán hathat, azonban fontos leszögezni, hogy az olvasói lendület egyáltalán nem törik meg, és ez annak fényében nagy szó, hogy az ellentétek talán még az első oldalnál is erőteljesebbek.

Teljesen más, mondhatni puritán oldalkompozíció következik a harmadik oldalon. Három panel kapott helyet, melyek mindegyike különálló, jól körülhatárolt képkocka, meglehetősen nagy váltásokkal. Egészen eddig nem volt feltűnő Menráth azon jó, néhány esetben rossz tulajdonsága, hogy nem rajzol háttereket, illetve csak a legszükségesebb esetekben teszi ezt. Bámulatos, hogy milyen hatást tud elérni egy, a semmibe lógó rajz.

Az első panel az oldalon a legfajsúlyosabb, mind méretét, mind részleteit illetőleg. Elég vonzó benyomást kelt, ahogy a szereplők válla fölött szemünket a célra irányítja. A legegyszerűbb, mégis talán leghatásosabb dolog volt elfeketíteni őket, így egyrészt sziluettjük is még jobban belénk rögzül, és akarva-akaratlanul megpillantjuk az ABC-t. Semmi cicoma, semmi zavaró tényező, csak ők és az épület. Azért körítésképpen kapunk egy utcarészletet is, de mindez az előttünk elterülő részletgazdag aranybányához képest elhanyagolható. Részletgazdag, mert Menráth nagyon helyesen telepakolta feliratokkal a ház falait, hogy ismét legyen min időzni a gyanútlanoknak. Felesleges végigmenni minden kulturális és egyéb utaláson, mert számuk a végtelenhez konvergál, szívderítő volt azonban látni az Akira feliratot, vagy például a borító kutyájának egyszerűbb körvonalait. Ez a képkocka egyértelműen valami szokatlant hivatott előre jelezni úgy, hogy még önmagában is nagyon érdekesre sikerült. Az oldal egyetlen párbeszédét, amiből ugye eddig sem volt túl sok, ebben a kockában kapjuk, mely inkább kötelező kör, mint fontosabb momentum.

Az oldal alján egymás mellett elterülő két panel eltérő fekvésű: míg első álló, addig a második fekvő képkocka. Az elsőn egy szimpla mozdulat történik, mely természetesen az előző közvetlen következményét örökíti meg. Az összes eddigi panel közül talán ez szolgáltatja a legkevesebb információt, de a történet érhetősége és gördülékenysége ezt a mozzanatot nagyon is megkívánja.

A harmadik oldal záró képkockája ismét egy háttér nélküli kép, de végre találkozhatunk közvetlen közelről az eddig kísérgetett két karakterrel. Könnyed vonalvezetés, a bal figura esetén nagyon jól megrajzolt frizura, illetve az eltalált arckifejezések jellemzik őket. A Karantén legnagyobb részében szerencsére már ilyen és ehhez hasonló minőségű rajzokkal találkozhatunk. A mozdulatok bátortalanságot, tanácstalanságot tükröznek, a kameraállás pedig ismét nagyon jól eltalált, mindkettejüket egyaránt szemlélhetjük, tanulmányozhatjuk. A háttérnek itt inkább zavaró szerepe lenne, így nagyon helyesen marad el: tökéletesen tudunk a két szereplőre összpontosítani.

A Karantén körmönfont cselekménye még csak most kezdődik, oldalkompozíciók szempontjából a későbbiekben is rendhagyó elrendezésekkel találkozhatunk. A képregény egyszerre naivan bájos, és profikhoz méltóan tudatos, a szerzői kiadások minden előnyével megáldva. Megfelelési kényszer nélküli élvezetes olvasmány. Vaú!

Farkas Dávid

[poll=88]