Clark Kent, Szupersztár

Egy vallomással kell kezdenem: bár mindig is jópofa karakternek tartottam, sosem tudtam igazán megkedvelni Supermant. Nem fogott meg úgy, mint a kicsit neurotikus, de emellett roppant barátságos és közkedvelt Pókember, a mufurc Batman, vagy az X-men. A problémám mindig is az volt, hogy Superman még kollégái mércéjével is felfoghatatlanul erős, gyors, sebezhetetlen, de emellett repül, lézert lő ki a szeméből, és ellenfelei köpni-nyelni nem tudnának, ha nem létezne a kriptonit, amitől hősünk remegő kocsonyává válik. A Lois és Clark c. tévésorozatban például már határozottan úgy tűnt, hogy bármelyik lúzerből lehet helyi kiskirály, ha beszerez egy apró darabot ebből a titokzatos anyagból. Találkoztam ugyan intelligensen megírt történetekkel, mint az újraindított Superman eredettörténete – a magyarul megjelent legelső szám –, vagy Az ajándék Alan Moore-tól, és ha olyan kedvem volt, szívesen olvastam a kalandjait, de köpenyes hősünk továbbra is maradt a periférián.
Igen ám, azonban a messzi Skócia zordon felvidékein él egy olyan személy, aki megtörte ezt az átkot. Grant Morrisonról van szó, a pszichedelikus Pickard kapitányról, aki már nem egyszer állította élére a képregények ikonjait. Az Új X-men például kapott egy kis hard sci-fi beütést, míg az Arkham Elmegyógyintézetben a címszereplő épületet tükörként használva mutatja be a Sötét Lovag egy felkavaró, kellemetlen oldalát.

Morrison ugyanilyen zsenialitással kalauzol végig minket Superman világában is, miközben kihasználja az All Star sorozat koncepcióját. A DC-nek ugyanis jó szokása, hogy bizonyos időközönként olyan miniket indít, amik bemutatnak egy adott karaktert a laikus érdeklődőnek, anélkül, hogy az a több évtizednyi történet következtében elveszve érezze magát. Ilyenek a Year One zászlaja alatt kijött füzetek, vagy a már említett Man of Steel mini.

Egyes emberkék szerint az All Star volt a DC válasza a Marvel Ultimate vonulatára, ugyanakkor az újonccsalogatáson kívül hiba lenne bármi hasonlóságot is keresni a két cím között: az utóbbi esetében ugyanis nem miniről, hanem havi lapokról beszélhetünk, melyek közösen egy külön kontinuitást alkotnak. Ennek következtében persze az Ultimate szépen bele is sétált abba a 22-es csapdájába, amit az All Star elkerült: az eltelt évek során már annyi történetet meséltek el abban az univerzumban, hogy egy friss olvasó megint csak bajban lenne. Nem csoda, ha az Újvilág mostanság kénytelen egy ráncfelvarráson átesni.

Az All Star Superman ezzel szemben csupán 12 részből áll, és bár az egész egy kerek történetté áll össze, a számok önmagukban is élvezhetők. Grant Morrison nem alkalmazza a késleltetés technikáját, a főhős eredettörténetét az újoncoknak az első szám legelső oldalán, négy panelban, nyolc szóval mutatja be, mégsem lesz hiányérzetünk. Különösnek tűnik ez a megoldás abban a világban, ahol a Superman gyerekkorát bemutató Smallville már a nyolcadik évadánál tart (társadalmi célú, politikailag korrekt hirdetés: persze a Smallville rajongói között olyan nevekkel is találkozhatunk, mint Orson Scott Card; kérjük, támogasson minket adója 1%-ával egy kriptonitmentes világért!).
Pedig Morrison az indításkor elkövet egy olyan húzást, amitől elméletileg minden nem-Superman rajongónak rögtön a kukába kellene hajítania a képregényt: egy mentőakció során Supi képességeit a többszörösére növeli, ráadásul immunis lesz a kriptonitra is…

Oldalak: 1 2