Heti Marvel 08/45-46

Megaméretű duplakiadás! Ezúttal nem egy, hanem rögtön kéthétnyi Marvel adag szakad a nyaktokba, mindenféle és fajta képregénnyel, egy rakás hőssel és gonosszal, újakkal és régiekkel, komolyakkal és vidámakkal, meg még egy-két igencsak furcsával is. Elsősorban a Pókember-rajongók örülhetnek, mert amellett, hogy mindjárt három képregényét kivesézzük (többek közt az utóbbi idők egyik legjobbját, és egyik legrosszabbját), még felbukkan az új minisorzatban, az X-Men and Spider-Man első részében is, és folytatódik a Venom eredettörténet is. És ha már X-Men, a mutánscsapat kedvelői sem járnak rosszul, ha a tovább gombra kattintanak: itt a Manifest Destiny harmadik része, a notóriusan túlhasznált Rozsomák pedig mindjárt három (illetve három és fél) önnálló címben jelentkezik. De megtudhatjátok többek közt azt is, ki az a Blue Marvel, miért öldös a Megtorló meselényeket, és hogy ér véget Vasember pályafutása – és ez bizony még mindig nem minden, bőven mit olvasni, még úgy is, hogy a Secret Invasion látványosan visszatartja lélegzetét a nagy finálé előtt, és se híres, se hamva egyetlen tie-innek sem!

Adam: Legend of the Blue Marvel 1: Rég találkoztam olyan képregénnyel a Marvelnél, mint ez, hogy tudniillik, halvány gőzöm sem volt arról, miről fog szólni, és nagyjából miféle stílust képvisel majd, egyáltalán kiféle, miféle ez a karakter, akit a kiadó szerkesztői előhúztak a kalapjukból. Az eredmény mindenesetre meglepő, mert bár sok mindenre számítottam, arra nem, hogy egy X-Menbe oltott Sentryt kapok Kevin Grevioux színész-írótól (Underworld filmek). A történet azzal kezdődik, hogy New Yorkban (hol máshol?) felbukkan egy új, hihetetlenül erős szupergonosz, Anti-Man (és sajnos a gagyi névhez hasonlóan gagyi kinézet társul) akiről senki nem tud semmit, viszont pár perc alatt leiskolázza az egész Bosszú Angyalait vasemberestül és sentrystül. A hősök, a várossal együtt csak azért ússzák meg a teljes és végső vereséget, mert ellenségüknek „lejár az ideje”, és a szemük előtt semmivé foszlik. Nosza, ugrás vissza 1962-be, amikoris ugyanezt a szupergonoszt egy Blue Marvel nevű szuperhős csépeli hevesen. A csata végére a teljes arcát eltakaró maszk egy része leszakad, és a helyszínen álló fehér tömeg legnagyobb döbbenetére fekete bőr kandikál ki alóla – ez pedig abban a korban és közhangulatban egyenes utat jelent a komoly problémák felé. Az Adam első része úgy indul, mint egy újabb Sentry-sztori: adott egy szuperhős, aki éveken át újra és újra megmentette Amerikát és a világot, és akiről ennek ellenére még soha nem hallottunk (hogy ezt hogy magyarázzák majd ki…?), és adott egy nemezis, Anti-Man, akihez a csata közbeni dialógusok szerint valamiféle furcsa, sajátos kötelék fűzi. De aztán Grevioux vesz egy 180 fokos fordulatot, és az epikus akcióból hirtelen egy személyes dráma lesz, ami a rasszizmus problémáját járja körbe. Mert miután kiderül, hogy Blue Marvel maszkja egy feketét takar, a fehér tömegek azonnal felhördülnek, és rég piedesztára emelt hősünk bámulatos gyorsasággal egy nemzeti szégyenfolttá, egy megvetendő korccsá válik, akit még az elnök is kénytelen visszavonulásra kérni. Grevioux (aki mellesleg maga is fekete) nagyszerűen kezeli a sztori derült égből érkező irányváltását, a pillanat, amiben a romokból előlépő hős maszkja alatt láthatóvá válik bőrszíne, a képregény legemlékezetesebb pillanata. A bigottizmus (felbukkan mellesleg az X-Menből ismerős fiatal Robert Kelly is), a kényszerű politikai manőverezés, a saját lelkiismerete és az ország fejlődésének szükségessége közt őrlődő elnök ábrázolása mind-mind szépen eltalált, az író roppant hatásosan festi meg egy egykorvolt korszak letűnt (de nem eltűnt!) faji kérdésekkel kapcsolatos attitűdjét. Maga az egyébként sematikus főszereplő (kitüntetett háborús hősből lett szuperhős, akinek egyetlen vágya, hogy hazáját szolgálja) is azért válik érdekessé, mert Grevioux egy ilyen sajátos szituációba helyezi – amelynek csúcsa az erőteljes, hatásos befejezés. A szép, kellemes képeket Mat Broome-nak köszönhetjük, aki elég hasonló arcokat rajzol ugyan, ennek ellenére mégis inkább a dialógusoknál mutatkozik meg tehetsége, és nem annyira az akciójelenteknél. Érdekes és ígéretes koncepció, bár gőzöm sincs, hogy egy ilyen első rész után hová tart Grevioux a maradék öttel. De egyelőre én vevő vagyok rá.

Amazing Spider-Man 576: Azt kell mondjam, hogy nem lett igazam. Múlt héten ugyanis azt írtam, hogy ez a sztori biztosan többről fog majd szólni, mint Pókember és Kalapácsfej csatájáról – már csak azért is, mert az egésznek a hátterében a titokzatos Mr. Negative áll. De nem így történt, Joe Kelly egy szimpla akciósztorit írt, mindenféle intrikák és fordulatok nélkül, ám ezt nem azért írom, hogy panaszkodjak. Ez a kétrészes történet ugyanis így is nagyszerű szórakozásnak bizonyult, hiszen ötletes, látványos, pörgős és főleg, vicces, ennél több pedig nem is feltétlenül kell egy jó Pókember képregényhez. Igaz, le kell nyelnünk egy kis propagandát és népokítást a gyermekbűnözéssel kapcsolatban (hősünk egy-két jelenetben szinte konkrétan kibeszél az olvasóhoz: „ne csatlakozz gengszterbandákhoz”), ami talán nem az író legjobb húzása, de egyrészt ez tényleg egy létező és komoly probléma, másrészt még mindig sokkal elfogadhatóbb, jogosabb, és kevésbé görcsös ennek a témának a szerepeltetése, mint Guggenheim flash thompsonos katonai nyálparádéja. Az első rész ott ért véget, hogy a kiborggá fejlesztett Kalapácsfej alaposan félholtra verte Pókembert, aki most véresen, törötten, kimozdult állkapoccsal készül a halálra. De csak addig, amíg meg nem látja a kiutat, és egérutat nyer, hogy ma éljen, és majd holnap harcoljon. A sztori lényege, hogy Mr. Negative ki akarja pucolni a környéket, hogy az övé legyen az egyetlen hardcore bűnbanda, vagyis mindenki más vagy csatlakozik hozzá, vagy elhullik – ehhez pedig Kalapácsfej az eszköze. A képregény alapvetően a hős és a gonosz harcára van kihegyezve, de Kelly ezenfelül tálal még nekünk egy kis galibát a normál élet és a kényszerű bűnözés közt őrlődő fiatalokról, és Peter kapcsolatáról új munkatársnőjével, Norah-val, akihez a jelek szerint a nagyon közeli jövőben romantikus szálak fogják majd fűzni. A bunyók lendületesek, a dialógusok életszerűek és elevenek, Póki beszólásai és narrációi viccesek, a sztori egyszerű, de hatásos, Bachalo rajzai pedig szokásosan gyönyörűek (bár a maszk nélküli főhős rajzolása még mindig nem az erőssége). Az első rész ugyan jobb volt, de csalódást nem okoz sem ez: teljesen korrekt, élvezetes képregény, ami ennél a címnél az utóbbi év hulladékait tekintve nem kis szó.

Amazing Spider-Man 577: És az örömünnepnek ezzel még nincs vége, mert íme, itt egy újabb jól sikerült Pókember-képregény – sőt, nem csak egyszerűen jól sikerült, de egyenesen kiváló. És hogy az, azt Zeb Wellsnek köszönhetjük, aki végre-valahára visszatért egy (és sajnos csak egy) szám erejéig azután a bizonyos szórakoztató majás sztori után, amit anno olvasva először lélegezhettek fel kicsit megkönnyebbülten a pókrajongók a One More Day és a Brand New Day több hónapos tortúráját követően. Ez egyébként itt egy negyven oldalas duplaszám volna, aminek az okát nem igazán értem, mert elvileg semmiféle jubileumi vagy egyéb alkalom nem indokolja, de sebaj, mert a fő, hogy minden egyes képkockája igazi élvezet. Igen, azt kell mondjam, hogy bár már voltak egészen figyelemreméltó Pókember-történeteink az utóbbi pár hónapban, ez a megtorlós „különszám” (New Ways to Die ide vagy oda) kenterbe ver szinte mindent, amit az utóbbi kb. öt évben olvastam a hálószövőről (és ez az öt év azért nem egy nagyszerű képregényt foglal magában). Pedig első ránézésre nincs itt semmi extra: kapunk egy tökegyszerű történetet, amiben a Megtorló a tőle megszokott vehemenciával ered pár rosszfiú után, és közben összefut Pókemberrel, aki vele tart, hogy megakadályozza a vérfürdőt. Ami az egészet mégis érdekessé teszi, az Wells hozzáértése. Fantasztikusan jól írja mind Pókembert, mind a halálfejes bűnvadászt, és utóbbiban kiválóan keveri egybe annak sötét, brutális oldalát az ehhez a jóval vidámabb és barátságosabb hangulatú sorozathoz kompatibilis verziójával. Egyébként pedig egészen nagyszerű a két karakter sajátos szövetséges-ellenség dinamikája is. És ahogy kell, szinte minden oldalra jut egy poén, méghozzá olyan, ami ténylegesen vicces, és nem csak valami erőltetett, fárasztó benyögés – a dialógusok olykor egyenesen sziporkázóak. De a sikerben nagy szerepe van Paolo Riverának is: a trendi szuperhős-ábrázolásokkal látványosan szembemenő, rajzfilmes, játékos vonások sajátos, markáns külsőt kölcsönöznek a képregénynek, és mellesleg tökéletesen illenek egy Pókember-sztorihoz – különösen a Megtorlót rajzolja fantasztikusan jól, az arcán egyszerre van jelen a közöny, a cinizmus, az elszántság, az állatiasság és a káröröm. Nem éppen szokványos ábrázolása a karakternek, de itt nagyon találó. Viszont ezen a történeten kívül van még egy, a képregény közepébe beékelt hatoldalas közjátékunk is, a lelki békéjét megtalált J. J. Jamesonról, méghozzá Joe Kelly tollából. Ez korrekt olvasmány, de nem egy nagy szám, és inkább később lesz majd jelentősége, minthogy itt egy újságíró elvileg rájön, ki a pók-nyomkövetős gyilkos.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6