2011: Marvel vs. DC

Már javában tart a 2012-es év, mégis igazán ez idő tájt ülepedik le az emberben a tavalyi. Képregényes szempontból pedig tényleg csak ennyi idő elteltével szabad számot vetni: mik voltak a legjobb képregények 2011-ben? Gondolom most mindenki a DC-rebootról akar tőlem ömlengő sorokat olvasni, de egyrészt mivel ezzel van tele az internet, másrészt pedig mert egyáltalán nem tartom nagyra az azóta folyó címek 90%-át, ez egy főként Marveles cikk lesz.

Azért az eladási adatokat nézve, no meg mondjuk képregénytörténeti szempontból a DC-univerzum újraindítása mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény volt. Nem minden évben esik meg az, hogy egy vezető kiadó “teljesen” legyalulja, lesepri az asztalát, és új lappal vág neki a jövőnek. A Green Lantern- és a Batman-címeket leszámítva ugyanis ez történt, ráadásul nem kevesebb, mint 52 újonnan induló sorozattal. Ezek közül rengeteg (általam) olvasásra sem érdemes, a legnagyobb százalékuk teljesen átlagos, és csak néhány van, amit valószínűleg még évekig emlegetni fogunk.

A DC felnőttesebb címei, mint amilyen az újraindított Swamp Thing és Animal Man egyértelműen a húzónevei a felhozatalnak. Scott Snyder és Jeff Lemire hasonló hangulatú, ugyancsak hasonló megvalósítású, de küllemükben meglehetősen eltérő képregényei hónapról hónapra magas színvonalú olvasnivalóval szolgáltak. A természet harca a rothadás ellen örök és kimeríthetetlen téma, azonban keresve sem lehetett volna két ennél jobb karaktert találni a kibontásához. Swamp Thing kapcsolata a természettel legalábbis Alan Moore óta szóbeszéd tárgya, ahogy Animal Man jól kitalált képességei is kedveztek a történeteknek. Mindkettő képregény már-már a horror határát súrolja, erős karakterekkel és hatalmas tétekkel, nem csoda, hogy nemsokára közös crossoverbe futtatják össze a szálakat az írók.

Scott Snyder a Batmannel (no meg 2011-ben a Detective Comics-szal) csodákat művel, a Swamp Thinget pedig még “félvállról” is az egyik legjobb, ma kapható képregénnyé írja. Ugyanez igaz Jeff Lemire-re, azonban mindkét képregény csak félkarú óriás lenne rajzolóik nélkül. Yannick Paquette Swamp Thing-je lélegzetelállító (már alig várom, hogy magát a Mocsárlényt is teljes egészében, hosszabb jelenetek erejéig láthassam). Paquette gyakran egész oldalas (vagy dupla oldalas) koncepciókban gondolkodik, nála a panel csak egy elvont fogalom, az egész oldal összképe számít, amibe, mint valami textilbe, beleszövi a forgatókönyvben olvasható jelenetsorokat. Nem egy oldala kívánkozik egyébként keretbe úgy, hogy nyilván kiragadva nem sok értelme van.

Travel Foreman Animal Man-je viszont egy teljesen más oldalról közelít. Figuráival tökéletesen jeleníti meg a képregény furcsa alapszituációját, a közelgő vész pedig már a legelső oldal legelső panelje óta érezteti hatását. Lemire keresve sem találhatott volna Foreman-nél jobb rajzolót a feladatra: a fel-felbukkanó ellenségek undorítóak, az alakváltozások pedig egyből az agyunkba égnek.

De nem csak “elvont”, felnőttesebb képregényeket éri meg olvasni a DC háza tájáról. A klasszikus szuperhősös sztorikban is akad erős felhozatal, még ha ezek száma igen csekély is. A nyilvánvaló Batman- és Green Lantern-címek mellett a legnagyobb meglepetés számomra mindenképpen Geoff Johns Aquaman-je. A fél univerzumot a kezeiben tartó író már régóta rebesgette, hogy szívesen írná a vízi szuperhős történeteit, most pedig ötödik sebességre kapcsolhatott. Az első története visszaadja az embernek a klasszikus hőstörténetekbe vetett hitét: ezek minden bejáratott kliséje megtalálható ugyanis a The Trench című kezdő sztoriban, ahol a főellenség egy, az óceán mélyebb régeteiből előkerülő ismeretlen faj. Ráadásul Geoff Johns minden pozitívuma hatványozottan igaz az Aquaman-re: a főhős emberi, a párbeszédek nem túlbonyolítottak, a cselekmény pedig az átlagos felett áll, mégsem kacifántos, esetleg érthetetlen. Ivan Reis tetszetős képeivel kiegészülve a “régimódi” képregényolvasók biztos választása.

Természetesen akad még olvasható cím a DC jelenlegi kínálatában, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármelyik másik maradandó élményt jelentett volna.

Nem úgy a Marvel esetében! A DC mindent tarolt, a Marvel viszont szépen csendesen, a dobogó második fokán meghúzva magát (talán pont a nyomás megszűnése miatt) visszatért a jól bejáratott, közönségbarát, ugyanakkor instant klasszikus képregényekhez. És ehhez még csak nem is kellett újabb nagy neveket toborozniuk, a meglévők ugyanis (köszönhető ez elsősorban Rick Remendernek, Mark Waid-nek, Dan Slott-nak és Jason Aaron-nek) olyan címeket indítottak útjára, melyek ha hosszabb távon is ennyire életképesnek bizonyulnak, segítségükkel előbb-utóbb visszaveszik a vezető helyet a DC-től.

Hulk; Wolverine and the X-men

Jason Aaron már néhány éve beírta magát a Marvel-univerzumba, rendhagyó címeivel mindig tudott meglepetéseket okozni (Astonishing Spider-man & Wolverine), a tavalyi (és vélhetőleg a 2012-es) év azonban eddigi karrierje csúcspontját jelenetette. Kezdve azzal, hogy átvette Greg Pak után a stabil rajongótáborral rendelkező Hulkot, újraindított számozással egy teljesen más hangvételű, de igen erős címmé gyúrta azt. Marc Silvestri rajzolóval együtt Hulkot Bruce ellen küldték, és bár nem ez lesz az évezred összecsapása, a képregény olvasható, sőt ajánlott olvasmánynak számít. Más kérdés, hogy az idei számok már nem sok újat tesznek hozzá az érdekes alaphelyzethez, de a figyelemre mindenképpen érdemes.

Aaron legnagyobb dobása tavaly viszont a Wolverine and the X-men sorozat elindítása volt. A Schism következtében kettészakadt X-men szerencsésebb alakulata az első számtól kezdve többet ér, mint a DC New 52 legnagyobb része együttvéve. Már az alaphelyzet is sokat ígérő: Rozsomák új iskolát indít, ahova a szétszakadt X-men hozzá kötődő tagjait várja. A szokatlan szerepben Aaron alatt remeklő kanadai társaival együtt próbál meg működtetni egy iskolát a Xavier-intézet mintájára, azonban nem hogy nem várt, de egyenesen hihetetlen akadályokba ütköznek. Már a legelső szám annyi potenciállal bírt (értsd: annyi lehetséges jövőbeli utat villant fel), ami egy tucat új ongoingot bírna el a hátán. Olykor kaotikus, olykor széteső, de Aaron alatt ez a cím nem valószínű, hogy egyhamar kifullad. A teljes képhez meg kell említeni Chris Bachalot is, akinek a rajzai még a történetnél is nagyobb témát szolgáltattak a külföldi- és hazai fórumok olvasótáborának. Véleményem szerint kevés ikonikusabb rajzoló tudta volna ilyen jól megoldani a csapat első kalandjának levezénylését, és ez mindenképpen figyelemreméltó. Ezen kívül pedig én azok táborába tartozom, akiknek semmi bajuk nem volt Bachaloval, sőt, én még örültem is volna, ha ő viszi a végtelenségig a sorozatot. A negyedik számtól azonban rajzolóváltás történt, Nick Bradshaw rajzolja tovább, legalábbis egy ideig a címet.

Facebook Hozzászólások